A szeretet iránti szükséglet alapszükséglet. Szükségünk van rá, éppúgy, mint a levegőre. Levegő nélkül nem tudunk élni. Szeretet nélkül nem tudunk (egészségesen) működni. A legkedvezőbb táptalaj a fejlődéshez és a növekedéshez is a szeretet. Annak ellenére, hogy hajlamosak vagyunk kívülről, a hozzánk közel álló személyektől várni, a szeretet valójában bennünk kezdődik. De hogyan befolyásolják a szerethetőség érzésének megélését a kora gyermekkori tapasztalataink? És hogyan tudjuk „jól” szeretni önmagunkat? Cikkünkben az önszeretet témakörét járjuk körbe. Demeter Dóra írása.
A szeretet iránti vágy nagyon erős törekvés bennünk. Ahogyan Eric Fromm, humanista filozófus és szociálpszichológus A szeretet művészete című könyvében olvasható:
Ez a legalapvetőbb szenvedély, ez az erő tartja össze az emberi fajt, a törzset, a családot, a társadalmat. (…) Szeretet nélkül az emberiség nem létezhet egy napig sem.”
– Eric Fromm
Fromm, klasszikusnak számító művében arra is rámutat, hogy a szeretet „olyan erő, amely áttöri az embert az embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását. A szeretetben megvalósul a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik, és megmarad kettőnek.”
Önszeretet – A szeretetkapcsolataink alapja
Szeretni nem egyszerű. Éretten szeretni talán még annyira sem. Ha egyensúlyt szeretnénk fenntartani kapcsolatainkban, azon túl, hogy elfogadjuk, amit a másik személytől kapunk, adnunk is szükséges.
Az érett szeretet feltételezi a két ember közti kölcsönösség öntudatlan áramlását.
Persze akadhatnak olyan speciális helyzetek is, amikor az érett szeretet nem a kölcsönösségben, hanem épp az önzetlenségben nyilvánul meg. Például, ha egy szerettünk betegséggel küzd, és mi segítünk neki a kórházban töltött napok alatt, akkor ő pillanatnyilag nem tudja viszonozni azt, amit érte teszünk.
Előbbitől eltekintve, mindennapi kapcsolatainkat általánosságban a kölcsönös odafigyelés, felelősségvállalás, törődés, tisztelet, intimitás és segítségnyújtás kellene, hogy jellemezze.
Azonban ahhoz, hogy ezek az alkotóelemek az értékrendünk részévé váljanak, szükséges, hogy fejlesszük önmagunkat. Fontos például az, hogy megálljunk a saját lábunkon (anélkül, hogy másokat eltaposnánk), ugyanakkor képessé kell válnunk arra is, hogy ne csak magunkkal, de másokkal is törődjünk – őszintén és nyitott szívvel forduljunk feléjük.
Talán éppen ez az oka annak, hogy olyan sokszor halljuk a „Csak fogadd el önmagad, és meglásd, minden jóra fordul!” vagy „Amíg magadat nem szereted, addig másoktól sem várhatod el, hogy szeressenek!” mondatokat. Sokadjára már csak üres frázisoknak tűnhetnek, pedig mások szeretetének alapja valóban bennünk gyökerezik. Környezetünk – például gesztusainkon, arckifejezéseinken keresztül – megérezheti, ha nem vagyunk kibékülve magunkkal.
Amíg önmagunkat nem szeretjük, pontosabban nem „jól” szeretjük, addig a másokkal való szeretetkapcsolatunk sem lehet kiegyensúlyozott.
De honnan ered önmagunk szeretetének képessége? Mi határozza meg, hogy miként viszonyulunk önmagunkhoz? És hogyan hat az önszeretetünk a szeretetkapcsolatainkra?
Alapélmény: „Tudom, hogy szerethető vagyok, csak nem hiszem el.”
Gyermekkorunkban szivacsként szívjuk magunkba szüleink gondolatait, érzéseit – magunkévá téve ezzel a világról, beleértve a rólunk formált nézeteiket is. Megkérdőjelezhetetlen igazságként tekintünk minden általuk mondott vagy közvetített dogmára, amelyek mélyen elraktározódnak – és később belső gyermekként élnek tovább – bennünk.
Abszolút igazságként fogadjuk el, ha szüleink csodálattal, rajongással fordulnak felénk, és azt közvetítik számunkra, hogy még a magunk tökéletlenségével együtt is szeretetreméltóak vagyunk – és úgyszintén magunkba építjük, ha nem így, vagyis nem „jól” szeretnek bennünket.
A szerethetőség érzésének megélését – így az önszeretet kialakításának képességét is – a kora gyermekkori tapasztalataink táplálják, hiszen tapasztalva tanuljuk a szeretetet. Az, hogy szerethetőnek éljük-e meg saját magunkat, a születés utáni időszak alapélménye. Annak az élménye, hogy valaki tudott-e „jól”, feltétel nélkül szeretni minket babakorunkban.
Amennyiben igen, vagyis megtapasztaltuk, hogy a világ jó, szüleink kielégítik az igényeinket és az anyukánk mellettünk van, amikor szükségünk van rá, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen megtapasztaltuk, mit jelent szeretve lenni. Így később magunkról is könnyebben tudunk gondoskodni, és könnyebben adjuk meg önmagunknak a szeretet érzését. Ellenkező esetben már nehezebb dolgunk van, azonban gyermekkori nélkülözéseink és korai negatív tapasztalataink ellenére is felülírhatjuk a belénk íródott mintákat.
Másokhoz való kapcsolódásunk mintái hatnak önszeretetünkre, és fordítva.
Az is előfordulhat, hogy gyermekkorunkban megfelelő minőségű szeretetben részesültünk, azonban a későbbiek során olyan megpróbáltatásokon mentünk keresztül, amelyek következtében megkérdőjeleződött bennünk, hogy szerethetőek vagyunk-e. Ilyen nehezebb élethelyzet lehet például egy romboló párkapcsolat vagy egy belső konfliktus is. Hasonló a helyzet akkor is, ha kudarcot vallunk egy számunkra fontos dologban – úgy érezhetjük, hogy nem tudtunk eleget tenni saját elvárásainknak.
Szeretetmámorban: az egészséges önszeretet nem nárcizmus!
Napjainkban a „nárcisztikus”, mint az önző, kizárólag önmagukkal foglalkozó emberekre használt jelző egyre felkapottabbnak számít. Úton-útfélen használjuk – címkézve ezáltal a szűkebb, tágabb környezetünkben élőket. Gyakorta vélünk felfedezni nárcisztikusnak titulálható személyeket magunk körül, és az is előfordulhat, hogy saját magunkban bukkanunk nárcisztikus vonásokra.
Hajlamosak vagyunk stigmatizálni, vagyis nárcisztikusnak hívni azokat a személyeket, akik áldozatokat hoznak azért, hogy törődjenek önmagukkal.
Például azokat, akik pénzt költenek magukra (ruhákat és ékszereket vásárolnak, fodrászhoz és kozmetikushoz járnak), vagy olykor a párjuk, családjuk nélkül töltik idejüket. Mivel nárcisztikus mintázatok mindannyiunkban vannak, ez önmagában még nem kóros, sőt, éppen ellenkezőleg. Ami valójában meghatározó, hogy ezek a nárcisztikus vonások milyen mértékben vannak jelen a személyiségünkben és a kapcsolati működéseinkben.
Kóros mértékű nárcizmus esetén nárcisztikus személyiségzavarról beszélhetünk.
Úgy képzelhetjük el a jelenséget, mint egy képzeletbeli skálát, amelynek egyik végén az önfeláldozó, saját magukat teljesen háttérbe szorító, míg a másik végén a kifejezetten önzőnek mondható, együttérzésre képtelen és mások irányába empátiát nem mutató személyek helyezkednek el.
Valójában egyik működésmód sem megfelelő: előbbiben alig, míg utóbbiban túlzott, toxikus mértékben vannak jelen a nárcisztikus személyiségjegyek.
Optimális esetben a képzeletbeli skála közepe környékén helyezkedünk el, hiszen bizonyos mennyiségű nárcizmusra mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk működni és kapcsolódni – mind másokhoz, mind önmagunkhoz.
Szakértői vélemény – Dr. Szemán- Nagy Anita klinikai pszichológus, pszichoterapeuta
Hol húzódik a határ az egészséges önszeretet és a nárcisztikus személyiségzavar között?
A jelenleg érvényben lévő diagnosztikus rendszerek (BNO, DSM) kritériumai szerint a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőket a csodálat igénye, a nagyzásosság, a feljogosítottság, az empátia hiánya, a gőgösség, mások kihasználása és felsőbbrendű viselkedés jellemzik leginkább – azonban a nárcisztikus személyiségzavar ennél jóval sokszínűbb jelenség. A pszichoterápiás szakirodalom megkülönböztet grandiózus (nagyzásos) és vulnerábilis (sérülékeny) nárcisztikusokat.
- A grandiózus nárcisztikusokra jellemző a felfokozott önértékelés, és önnön különlegességük érzése. Teljesítményüket felnagyítják. Kudarcaikat másoknak, vagy a körülményeknek tulajdonítják. Felsőbbrendűnek érzik magukat, ebből következik, hogy viselkedésük lenéző. Empátiára való képességük csökkent. Gyakran élnek meg irigységet, és/vagy gondolják, hogy mások irigyek rá. Gőgös viselkedés jellemzi őket, érzelmileg hidegnek tűnnek. Félelmeikről, problémáikról nem beszélnek – ezzel is fenntartják a tökéletesség látszatát.
- Ezzel ellentétben a vulnerábilis nárcisztikusok túlérzékenyek és bizonytalanok. Viselkedésük félénk, gyakran élnek át szorongást. Nagyon érzékenyek a kritikára, illetve gyakori élményük a szégyenérzet is. Hiányzik belőlük a kezdeményezőkészség és alapvetően örömtelenek. Jellemző működésmódjuk lehet, hogy önsajnálattal próbálnak másokból elismerést kiváltani.
Nárcisztikus szükségletei veleszületetten mindenkinek vannak, amelyeket a gondozóknak ki kell(ene) elégítenie. Ha a korai grandiózus szükségletek kielégülnek, akkor ezek az igények megszelídülnek, és egészséges önszeretetté válnak. Amennyiben a gyermek nem kapja meg a létfontosságú empatikus odafordulást, igényei nem, vagy hiányosan elégülnek ki, akkor a patológiás nárcizmus állapota áll elő, ahol az egyén a korai kielégítetlen szükségletek kielégítését fogja kétségbeesetten keresni.
A nárcisztikus személyiségzavar esetében tehát a valódi önszeretet hiányáról beszélhetünk.
A nárcisztikus személyiségzavar kezelése hosszú pszichoterápiás munkát, a terapeuta részéről pedig nagyfokú empátiát és türelmet igényel. A változás kulcsa, hogy a pszichoterapeuta, megfelelő keretek között, képes legyen kielégíteni a páciens azon igényeit, amelyek gyerekkorban nem elégültek ki. Ezáltal a gyerekkori hiányok feltöltődhetnek.
Azzal tehát, hogy foglalkozunk önmagunkkal, nem válunk nárcisztikus személyekké, sőt. Ha megtanuljuk „jól” szeretni önmagunkat, a képzeletbeli skála közepére kalibrálhatjuk magunkat.
Szeresd magad „jól”!
Az önszeretet, mint kifejezés általában olyan gondolatokat ébreszt bennünk, hogy „Mozogj rendszeresen!” vagy „Étkezz egészségesen!”. Ezek a fizikai dolgok valóban nélkülözhetetlenek – hiszen hozzátartoznak az öngondoskodáshoz –, de önmagukban nem elégségesek.
Ahhoz, hogy valóban elérjük, és ha elértük, fenn is tudjuk tartani az önszeretet állapotát, lelki világunkat és belső működésünket is időről-időre felül kell vizsgálnunk.
Sok esetben a gondolkodásmódunkat és a hozzáállásunkat is szükséges formálnunk.
1. Önszeretet külső és belső elvárások tükrében
Elvárásokkal lépten-nyomon találkozhatunk. Családunknak, barátainknak, munkatársainknak, sőt még akár a helyi patikusnak is lehet elképzelése arról, hogy milyenek vagyunk – mi pedig gyakran igyekszünk megfelelni ezeknek a külső elvárásoknak.
Amikor megfelelésről esik szó, érdemes feltennünk magunknak a kérdést: „Kinek akarunk megfelelni, és milyen elvek alapján?”
Azzal, hogy mások elvárásai szerint élünk, átadjuk az irányítást az életünk fölött. Azonban ez egy ördögi kör, ugyanis nem lehet mindig mindent úgy csinálni, hogy az mindenkinek megfelelő legyen.
Ennek következtében előbb-utóbb úgy érezhetjük, hogy kudarcot vallunk, nem vagyunk „elegek”, így még jobban igyekszünk majd megfelelni, hogy ezt az érzést pótoljuk.
Hasonló a helyzet abban az esetben is, amikor a saját belső elvárásaink túl magasak. Ha például olyan környezetben nőttünk fel, ahol általános elvárásként a tökéletesség fogalmazódott meg, és minden helyzetben a maximumot kellett nyújtanunk, ezt a mintát tesszük belsővé.
A szülői motívumok közvetett módon is megjelenhetnek saját működésünkben. Függetlenül attól, hogy gyermekkorunkban a szüleink nem támasztottak felénk túl nagy, teljesíthetetlen elvárásokat, tudattalanul még közvetíthették az ellenkezőjét. Azáltal például, hogy ők saját feladataik teljesítése során maximalisták voltak, mi is hamar magunkba építhetjük a perfekcionizmust.
Kialakul egy belső elképzelésünk arról, hogy milyennek kellene lennünk, és az így kialakult, ún. elvárt énképben gyakran a külső, illetve az ezek nyomán kialakult belső elvárások tükröződnek vissza.
A megfelelés helyett azonban sokkal célravezetőbb, ha saját értékrendet alakítunk ki (ebben persze szerepet játszanak a családi, valamint az éppen aktuális társadalmi minták is), és nem a mások, hanem a saját belső (reális) elvárásainkhoz igazodunk.
Gondold át, milyen értékek fontosak számodra, és milyen értékrend szerint élő barátokat szeretnél magad körül tudni!
Ha olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akik hasonló értékrend szerint élnek, mind önmagunk, mind társaink számára egészséges és fejlődésre ösztönző kapcsolat alakulhat ki, amely mindannyiunk javát szolgálja.
2. Valódi érzelmeink kifejezése az önelfogadásért
Ha gyermekkorunkban nem „jól” szerettek, vagy későbbi életünk során olyan életesemények értek bennünket, amelyek következtében megkérdőjeleződött bennünk szerethetőségünk, akkor annak hosszú távú következményei az önelfogadásunkra és önértékelésünkre is rányomhatják a bélyeget. Annak reményében, hogy elnyerjük mások szeretetét és elfogadását, előfordulhat, hogy elnyomjuk valódi érzéseinket – pedig fontos lenne, hogy kifejezzük, és egyaránt megéljük pozitív és negatív érzelmeinket is.
Tippek:
- Bátran fejezzük ki érzelmeinket, és ne essünk a toxikus pozitivitás csapdájába csak azért, hogy környezetünk elvárásainak megfeleljünk!
- Ne kérjünk bocsánatot azért, ha például megbántottnak vagy csalódottnak érezzük magunkat!
Amikor egy társunk nem ért egyet azzal, amit mondunk, és ennek még hangot is ad, hajlamosak vagyunk egyből szabadkozni, pedig nem kellene.
Valódi érzéseink szubjektív mivoltuknál fogva mindig jogosak, éppen ezért nem is lehet kétségbe vonni őket. Mi ott és akkor úgy éltük meg a helyzetet, ahogy.
Az önelfogadáshoz vezető út, és az, hogy elhiggyük, valóban értékesek vagyunk, egy hosszabb folyamat, amelynek megvalósítása nem megy egyik pillanatról a másikra.
Az önelfogadás tételmondata
Elsőként szembe kell néznünk önmagunkkal, és tudatosítani magunkban: „Itt és most ez vagyok én. Az összes hibámmal és gyengeségemmel, ugyanakkor minden erősségemmel és jó tulajdonságommal együtt is, értékes vagyok.”
Önelfogadást segítő kérdések
- Melyek azok a tulajdonságaid, amelyeket leginkább szeretsz önmagadban?
- Vannak olyan tulajdonságok, amelyekkel nem rendelkezel, de egyszer szeretnéd magadénak tudni őket?
- Melyik az a tulajdonságod, amivel a legnehezebb szembenézned?
- Milyen tulajdonsággal helyettesítenéd szívesen?
- Hogyan tudnád a gyakorlatban is megvalósítani ezen vágyaidat?
Életünk során a legtöbb helyzetben csak bizonyos feltételek között vagyunk elfogadhatóak, szerethetőek. Gyermekként akkor, ha szót fogadunk, míg szülőként akkor, ha elég türelmesek vagyunk. Munkavállalóként általános elvárás, hogy szorgalmasan végezzük el a nekünk szánt feladatokat.
Önmagunk esetében már más a helyzet, hiszen a változás az önelfogadásból indul – és nem fordítva. Ahogyan Carl Rogers fogalmaz: „A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.”
Realista önkritika
Az önelfogadásban a reális önkritika (is) segíthet. Ne kisebbítsük le a sikereinket („Csak a szerencsén múlt!”), és ne hárítsuk az elismeréseket szerénységből („Ugyan, semmiség!”). Ugyanakkor a gyengeségeinket is érdemes tudatosítanunk, hiszen ezek válnak a későbbi fejlődésünk táptalajává. Ha tisztában vagyunk a hiányosságainkkal, tudjuk merre induljunk, amikor dolgozni szeretnénk önmagunkon.
3. Szabj egészséges határokat…!
A gyermek, ha nem szeretik eléggé, tovább próbálkozik, és – lehetőségeihez mérten – bármit megtesz, hogy elnyerje szülei szeretetét. Ez a motívum felnőttkorban is felfedezhető.
Olykor a végsőkig képesek vagyunk elmenni (például senkit nem engedünk igazán közel magunkhoz vagy nem alakítunk ki tartós, kötődésen alapuló párkapcsolatot) azért, hogy ne kelljen újra átélnünk azt, hogy nem vagyunk „elegek”. Elég segítőkészek, elég okosak, elég … – vagyis elég szerethetőek.
Ha már sikerült megalkotnunk saját értékrendünket, azonosítsuk, hogy mely szerepek fontosak számunkra! Miután meghatároztuk őket, már könnyebben tudunk priorizálni is, vagyis eldönteni, hogy melyek azok a számunkra igazán fontos dolgok, amelyekbe több energiát érdemes fektetnünk.
Nem kell mindenre igent mondanunk. Jogunkban áll annyit vállalni, amennyit elbírunk és kerülni az olyan szituációkat, amelyek rombolóan hatnak ránk!/p>
Azzal, hogy gyakoroljuk az asszertív kommunikációt, vagyis képesek vagyunk nemet is mondani, és nem vállalunk még több feladatot olyan helyzetekben, amikor már amúgy is alig van időnk önmagunkra, támogathatjuk pszichológiai jóllétünk megteremtését is.
Ez nem azt jelenti, hogy mostantól mindenre nemet kellene mondanunk, de ha eldöntjük prioritásainkat, abba fektethetjük energiánkat, ami igazán fontos számunkra.
4. …vagy engedd el!
A „harcainkat” is megválogathatjuk: nem feltétlenül kell mindenre reagálnunk, ami nem tetszik. Vannak dolgok, amelyek rajtunk kívülállóak, és amelyeken nem tudunk változtatni, így érdemes mérlegelni, hogy megéri-e energiát fektetnünk beléjük.
Bosszankodhatunk például egy kollégánk viselkedése miatt, azonban, ha annak ellenére sem változik a helyzet, hogy az illető tudomására adnánk a problémánkat, beláthatjuk, hogy nem tudunk mit tenni, hiszen másokat nem tudunk megváltoztatni.
Görcsösen ragaszkodni valamihez, néha nagyobb kárt okoz, mintha elengednénk azt.
Elengedni nem könnyű. Legyen szó akár egy feladatról, akár egy emberi kapcsolatról, elengedés esetében mindig kettősség munkál bennünk.
Az ismerősség és a biztonság érzése maradásra késztet – még olyankor is, amikor már mi magunk is kényelmetlenül érezzük magunkat az adott helyzetben –, ellenben a változás, ami egyébként a testi vagy lelki növekedésünket szolgálná, ismeretlen, kockázatot jelent, így inkább óvakodunk tőle.
Ez indokolhatja azt is, hogy miért maradunk benne – akár hosszú távon is – olyan kapcsolatokban, amelyekben valójában már mi sem érezzük jól magunkat, és amelyek nem építenek, sőt inkább rombolnak bennünket.
Amennyiben nem a szükségleteinknek megfelelően szerettek bennünket, hajlamosak lehetünk rosszul érteni a szeretetet. Olyan megnyilvánulásokat is a szeretet jelének tekinthetünk, amelyek valójában rombolnak bennünket.
Legyen szó akár a barátainkról, a párunkról, a családunkról, esetleg a kollégáinkról, ha ránk mindig számíthatnak társaink, azonban ők általában csak akkor keresnek minket, ha szükségük van valamire vagy akkor, ha éppen panaszkodni szeretnének, valószínűleg nem egészséges a kapcsolatunk.
Gondoljuk végig, hogy kapcsolatainkban kölcsönös-e az egymás iránti odafigyelés, tisztelet és törődés. Ha nem, min tudnánk változtatni annak érdekében, hogy mindketten kölcsönösen profitáljunk a kapcsolatból?/p>
5. A megbocsátás útján
Ha megbocsátásról beszélünk, általában a másoknak való megbocsátásra gondolunk, pedig legalább ennyire fontos az, hogy önmagunknak meg tudjuk-e bocsátani az esetleges hibáinkat.
Fontos tudatosítanunk, hogy emberi természetünk része a tökéletlenség. Alkalomadtán mi is tévedünk, és az is előfordulhat, hogy nem a társadalmilag elvárt vagy elfogadható módon viselkedünk.
El kell fogadnunk, hogy mi is emberek vagyunk, és olykor mi is hibázhatunk.
Hibáinkért nem vezekelhetünk és nem marcangolhatjuk magunkat a végtelenségig. Ha túlzásba visszük az önvádat, később még nehezebb dolgunk lesz, így érdemes minél hamarabb a megbocsátás belső útjára lépnünk.
6. Önfejlesztés napról-napra
Kisgyermekként tele vagyunk tudásvággyal. Imádunk új dolgokat felfedezni, és büszkék vagyunk magunkra, amikor már valami olyat is meg tudunk csinálni, amit korábban nem. Később az iskolában a kényszerré vált tanulás elveszi tőlünk ezt a vágyat, pedig az élet önmagában is csupa tanulás.
Minden nap érnek bennünket új tapasztalatok, amelyek arra ösztönöznek, hogy még tovább csiszoljuk önmagunkat.
Az önfejlesztés nem kényszer, hanem az ember saját választása. Egy elhatározás, amely lépésről-lépésre vezet egy minőségibb élet irányába.
Legfőképp olyan tudás megszerzése legyen a cél, amelyet az életben is kamatoztatni tudunk. Olvashatunk könyveket, hallgathatunk előadásokat és podcast csatornákat, de kitöltetünk önismereti teszteket, vagy látogathatunk tréningeket is. A különböző önfejlesztő eszközök segíthetnek jobban megismerni önmagunkat, szembenézni a viselkedésünk mozgatórugóival és elsajátítani új készségeket.
Az olvasás különösen hatékony, hiszen fejleszti a képzeletünket is.
Az olvasás egy egészen különleges módja az önfejlesztésnek, hiszen a különböző írások és történetek közvetítő, vagyis projektív felületként is jelen lehetnek. Segíthetnek megfogalmazni helyettünk azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket mi magunk sose voltunk képesek vagy sose mertünk kimondani.
Milyen élményeket hívott elő belőlünk az adott mű? Milyen kapcsolódása lehet ezeknek az érzéseknek a valódi életünkhöz?/p>
Hatásos lehet, ha egy-egy könyv elolvasása után felírjuk, hogy mit tanultunk, és mit tudunk hasznosítani belőle. A számunkra érdekesebb olvasmányokról rövid blogbejegyzést is készíthetünk – ezáltal biztosan szellemileg is feldolgozzuk őket.
7. Gyógyító kapcsolódás
Identitásunk, szerethetőségünk és az a szubjektív megélésünk, hogy kik is vagyunk, és milyenek vagyunk, nagyban függ környezetünktől – önmagunkat másokhoz hasonlítva, mások visszajelzései alapján határozzuk meg.
Valóban fejlődhetünk a könyvek és az egyéb önfejlesztő eszközök által, de gyógyulni csak a másokhoz való kapcsolódásaink által tudunk.
Hiába olvasunk utána (például annak, hogyan tudnánk jobban működni a párkapcsolatunkban, vagy milyen lépéseket tehetnénk annak érdekében, hogy munkahelyünkön hatékonyabban tudjuk érvényesítni az érdekeinket), ha nem keressük a lehetőséget, a megszerzett tudást nem tudjuk átültetni a gyakorlatba.
Szeretteinkkel való kapcsolataink mintául szolgálhatnak abban is, hogyan forduljunk nagyobb odafigyeléssel és megértéssel önmagunk felé.
Az a viszonyulás, amellyel elfogadjuk szeretteink esendőségét, arra is megtaníthat bennünket, hogyan forduljunk elfogadással önmagunk felé.
Ha másokat a gyengeségeik ellenére is értékesnek tartunk, miért ne tehetnénk meg ezt önmagunkkal is?
Legközelebb, ha úgy érzzük, hogy hibáztunk, esetleg kudarcot vallottunk valamiben, gondoljuk át, hogyan reagálnánk, ha egy olyan személlyel történne hasonló, aki sokat jelent számunkra./p>
Kellő együttérzéssel és empátiával a számunkra nehezebb helyzetekben is támogathatjuk, segíthetjük önmagunkat.
Az önszeretet öngyógyítás
Sérülései szinte kivétel nélkül mindenkinek vannak. Kinek kisebb, kinek nagyobb. Ki felnőttként, ki kisgyermekként – olykor az élettel együtt, ajándék gyanánt kapta őket.
Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a rossz dolgoknak (például váratlan kríziseknek vagy gyermekkori traumáknak) lehetünk az elszenvedői, de a változtatás, ezáltal pedig már a gyógyulás is, a mi felelősségünk.
Ha nehezebb megpróbáltatásokon mentünk/megyünk is keresztül, fontos tudatosítanunk, hogy a magunk módján – hibáinkkal és kudarcainkkal együtt is – mindannyian értékes emberek vagyunk. Minden nappal pedig egy új lehetőséget is kapunk arra, hogy elkezdjük egy kicsit jobban szeretni önmagunkat – még akkor is, ha másoktól éppen nem kapunk szeretetet.
Ugyanakkor azt is nagyon fontos tudnunk, önmagában attól, hogy elkezdjük szeretni és elfogadni önmagunkat, nem fog minden problémánk egy csapásra megoldódni! Traumáink feldolgozásához és kríziseink feloldásához a legtöbb esetben szakember, terápia is szükséges. Az önszeretet kialakítása, ha abban a miliőben nőttünk fel, hogy nem vagyunk szeretetre méltóak, lassú folyamat, amelyen nehezebb egyedül végigmennünk. Számos kockázatot is rejt magában, így az öngondoskodás jegyében érdemes lehet a segítségkérés mellett döntenünk.
Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e.
– Viktor Frankl
És ha eddig nem lettem volna elég meggyőző… Annál is inkább érdemes jóban lennünk önmagunkkal, mert az életünk során elég sok időt töltünk kettesben magunkkal. 😊
Felhasznált szakmai tartalom
- André, C., Lelord, F. (2018): Önbecsülés – Önszeretet, önkép, önbizalom. Park Könyvkiadó, Budapest.
- Bagdy, E. (2012): Utak önmagunkhoz. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
- Béres, J. (2017). „Azért olvasok, hogy éljek” – Az olvasásnépszerűsítéstől az irodalomterápiáig. Kronosz Kiadó, Pécs.
- Caligor, E., Levy, K. N., Yeomans, F. E. (2015). Narcissistic personality disorder: Diagnostic and clinical challenges. The American Journal of Psychiatry, 172(5),
415–422. - Campbell W. K., Rudich E. A., Sedikides C. (2002). Narcissism, Self-Esteem, and the Positivity of Self-Views: Two Portraits of Self-Love. Personality and Social Psychology Bulletin, 28(3), 358-368.
- Hamilton, G. (1996): Tárgykapcsolat-elmélet a gyakorlatban. Animula Kiadó, Budapest.
- Lindenfield, G. (2002): Önbecsülés. Bioenergetic Kiadó, Budapest.
- Miller, A. (2016): A tehetséges gyermek drámája, és az igazi én felkutatása. Osiris Kiadó, Budapest.
- Kohut, H. (1971): The Analysis of The Self. New York: International Universities Press.
- Louise, L. Hay (2019): Éld az életed. Édesvíz Kiadó, Budapest.
- Orvos-Tóth, N. (2018): Örökölt sors. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
- Pál, F. (2019): Ami igazán számít. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
- Pál, F. (2012): Szorongástól az önbecsülésig. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
További felhasznált szakirodalom érhető el itt, itt, itt és itt.
Demeter Dóra
Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! 
![Szexuális érdeklődés óvodáskorban – Normális, ha maszturbál a gyermekem? [3 TIPP]](https://megoldaskozpont.com/wp-content/uploads/2023/03/szexualis-erdeklodes-ovodaskorban-1.png)
![Gyermekkori idegennyelv-elsajátítás – Előny vagy hátrány? [4+1 TIPP]](https://megoldaskozpont.com/wp-content/uploads/2023/04/Gyermekkori-idegennyelv-elsajatitas.png)