Nehéz eldönteni, manapság előny vagy inkább hátrány az érzelmi intelligencia. Gyengévé és kiszolgáltatottá, vagy erőssé és ellenállóvá tesz a jobb agyféltekéhez kapcsolódó érzelmi tudás? Pláne egy olyan kultúrában, amely évszázadokon át a bal agyfélteke értelmi képességeit magasztalta fel. Félretolta a szimbólumokat, és még a természetes felett álló világhoz is szavakkal és értelemmel igyekezett kapcsolódni. A kimondott szavak, az objektív racionalitás, a kézzelfogható tárgyszerűség mellett nem fért meg a szavak mögött meghúzódó irracionális, puszta értelemmel megismerhetetlen érzelmi valóság. Az, ami annak velejét adja, amire bár nem hat az értelem, ő elemi erővel képes hatni a szavak értelmének megváltoztatására. Még mindig többségében olyan értelmileg intelligens emberek vagyunk, akik ügyetlenül csetlenek-botlanak az érzelmi intelligencia világában. De már legalább kapcsolatba kerültünk vele, és ez jó reménységet ad arra, hogy idővel érzelmileg is intelligens emberekké váljunk. Hogyan? Erre keressük a választ most. Varga Gréta pszichológus írása.
Az érzelmi intelligencia képességei
Napjaink fejnehéz társadalmában az értelmi intelligencia mellett kissé megkésve kapott helyet az érzelmi intelligencia (Goleman, 1995). Kutatása alig 100 évvel ezelőttre nyúlik vissza, fogalmát pedig alig 50 évvel ezelőtt dolgozták ki.
Jelentőségét a marketinges szférában dolgozó szakemberek, ill. üzletemberek azonnal felismerték, és profitmaximalizálás céljából workshopokon és tanácsadó irodákban láttak hozzá a fejlesztésének.
Figyelmük négy képességre összpontosult, amelyekkel egy érzelmileg intelligens ember feltétlen rendelkezik: az érzelmek azonosításának és megélésének, a gondolatok érzelemalapú újrarendezésének, az érzelmek értelmezésének és azok kontrollálásának képességére (Mayer és Salovey, 1997).
1. Nemcsak nézi, látja is az érzelmeket
Az érzelmi intelligencia alapvető és talán legismertebb összetevője az érzelmek észlelésének és kifejezésének a képessége. Nap mint nap több száz érzelmi reakciót detektálunk az embertársainkkal való kapcsolataink során önmagunkban és másokban egyaránt, azonban érzelmi intelligenciánk fejlettségétől függően eltérő precizitással vagyunk képesek azonosítani azokat.
Konfliktusaink jelentős része az érzelemkifejezések félreértelmezéséből fakad. Társunk reakciójához hiedelmeink alapján egy adott értelmezést társítunk, amely akár még alapul is szolgálhat számunkra, hogy arra sértettséggel vagy dühvel reagáljunk vissza.
A sértettség és a düh beszűkíti figyelmi fókuszunkat az elménkben kreált valóságra,
és megakadályoz bennünket abban, hogy felismerve az annak ellentmondó jelzéseket felülírjuk első értelmezésünket. Tovább akadályoz bennünket abban, hogy belehelyezkedjünk társunk helyzetébe, és szubjektív nézőpontunkból kiszakadva az általa megélt érzelmek szemüvegén keresztül szemléljük az adott konfliktust.
Látja az érzelmeket, és át is éli azokat
Hasonlóképp érzelmi analfabétákká válhatunk, amennyiben képtelenek vagyunk a helyzet kiváltotta adekvát érzelmek megélésére és kifejezésére.
A harag, a bánat, a félelem, az öröm, a szeretet, a meglepetés, az undor és a szégyen olyan univerzális érzelmek, amelyek kulturális és szocializációs háttértől függetlenül minden emberben fellelhetők (Ekman, 2007).
A szocializáció, valamint a kulturális háttér viszont befolyással van arra, ki-milyen mértékű szabadságot engedélyez magának azok megélésére. Európai kultúránk kerüli a szélsőséges érzelmek kifejezését, helyette inkább azok kontrollálására tanít. Érett felnőttnek azt tekintik, aki a legőrültebb helyzetekben is képes legfeljebb egy enyhe érzelmi kilengést mutató, de leginkább semleges érzelmi viszonyulást tanúsítani.
Olyannyira megtanuljuk érzelmeink szabályozását, hogy már a négy fal közé zárt magányban sem vagyunk képesek azokat szabadjára engedni. „Nem illik”, és a szocializációs nyomás úgy ránehezedik érzelmi életünkre, hogy lassan már az örömöt és a bánatot sem vagyunk képesek megkülönböztetni. Az egymáshoz adott esetben viszonylag közel álló, mégis eltérő jelentéssel bíró érzelmekről nem is beszélve, mint pl. a szégyen és a harag.
Amennyiben nincs engedély adva számunkra, hogy kifejezzük valódi érzelmeinket, helyette azokat palástolnunk kell társadalmilag vagy csupán családunk részéről elfogadhatóbb érzelmekkel, torzulnak az érzelmi reakcióink.
Így pl., amikor a fortyogó indulattól fűtött harag átélésén lenne a sor, mi helyette a szégyentől elpirulunk, mert gyermekkorunkban szüleinktől megtanultuk, hogy „olyan csúnyák vagyunk, amikor haragszunk”. Csúnyák pedig semmiképpen sem szeretnénk lenni. Mások éppen ennek hatására hagytak fel a sírással, hiszen szüleik hasonlóképp csitították őket: „olyan rosszul áll neked a sírás”.
Mindenki annyit tud adni, amennyit kapott
Az érzelmi intelligencia transzgenerációsan öröklődik, de egy szülő sem okolható sajátos nevelési elveiért, amelyek esetleg megnehezítették a gyermeke számára az érzelmek megélését. Ő is volt gyermek, neki is voltak szülei, akik hasonló szemlélettel és hozzáállással kezelték az érzelmi megnyilvánulásait. A sor pedig felfelé a végtelenségig folytatható.
Ükszülők ezrei járnak előttünk, akik élettapasztalataikból levonva a következtetéseket a legellenállóbbá és a legerősebbé igyekeztek nevelni a gyermekeiket. Jót akartak nekünk, és nem rosszat.
A háborús időszakok talán éppen az érzelmek visszafojtását kívánták meg, különösen a férfiaktól, akiknek hideg fejjel kellett meghozniuk a döntéseket. Az életkörülmények sokat változtak. A pszichés jóllét a túlélés zálogává vált, mivel megértettük, hogy az elfojtott érzelmek idővel túl nagy árat követelhetnek az egészség kárára.
2. Gondolkodik és érez – egyszerre
Az érzelmileg intelligens emberek képesek az érzelmeik integrálására, azaz a gondolataik érzelemalapú újrarendezésére.
Minden esemény, amely valamilyen formában kapcsolódik hozzánk, indukál bennünk egyfajta érzelmi állapotot, és automatikusan kivált belőlünk bizonyos gondolatokat.
Ezek tudatosításának és tudatos összekapcsolásának képessége azonban már az érzelmi intelligencia fejlettségi fokától függ.
Példa következik
Vegyünk például egy gyermekkorában környezete részéről rendszeres elutasításban részesülő felnőttet, aki bár nem tudatosan, de megtanulta, hogy az igényei kevésbé fontosak másokénál. Ez kisebbrendűség- és szégyenérzést hozott létre benne, valamint olyan automatikus gondolatokat, mint pl.:
- „Én nem vagyok szerethető.”;
- „Én nem vagyok fontos neked.”.
Szégyenérzete visszavonulásra, esetleg agresszív opponálásra késztethette, amelynek hátterében a megrendült önértékelés helyreállításának vágya munkálkodhatott. Felnőtt kapcsolataiban tegyük fel, megpróbálkozik igényeinek kifejezésével, azonban a legkisebb vélt vagy valós elutasításra extrém érzékenységgel reagál.
Társa jelzi fáradtságát egy felkínált programlehetőséggel kapcsolatban, amely sokkal inkább a program, mintsem a személy elutasításáról szól. Benne mégis elindulnak a régről hozott belső programok, amelyek kiváltják az „én nem vagyok szerethető” automatikus gondolatot, és a szégyen érzésével borítják el. Ő ezért szintén automatikusan sértett visszahúzódással válaszol, amely további konfliktusokat idéz elő kapcsolatában.
A példa szemlélteti, hogy a helyzet által kiváltott érzelmek és gondolatok inkább gyermekkorának élményeiről, semmint a jelen helyzetről szólnak. Tudatos integrálás hiányában azonban elemi erővel aktiválódnak a jelenben, és hívják elő a múltban hozzájuk kapcsolódott érzelmeket és gondolatokat; valamint egy a gyermek számára kezelhetetlen helyzetben kialakított gyermeki reakciókat.
3. Érzelmeit értelmezi
Az érzelmek megértésének, valamint az érzelmi tudás alkalmazásának képessége segít a fenti példához hasonló helyzetekben átdolgozni a múlt hozott anyagát, és kialakítani egy tudatosabb reakciót.
Ennek a képességnek a birtokában képesek vagyunk meglátni az adott érzelmet kiváltó okokat, és megérteni annak következményeit.
Ok-okozati kapcsolatot állítunk fel, amely segít kiszakadni erősen korlátozott szubjektív világunkból. Megértjük például, hogy kisebbrendűség-érzésünket a tévesen önmagunkra vonatkoztatott elutasítás hozta létre bennünk, így már nem azt jelzi felénk, hogy valóban kevésbé lennénk fontosak vagy jelentősek, mint a társunk. Ezzel leválasztjuk hiedelmünkről és hozzákapcsoljuk a realitáshoz.
Megértjük azt is, hogy sértett visszahúzódásunk ennek az érzelemnek a következménye, és nem annak, hogy társunk valóban érzéketlen lenne jogos igényeink kifejezésével szemben. Szintén az érzelmi intelligencia fejlettségi fokától függ, hogy milyen mértékben vagyunk képesek értelmezni az összetett, kevert vagy éppen egymásnak ellentmondó érzelmeket.
Az érzelmileg felkavaró helyzetek éppen az érzelmek összetettségétől válnak bonyolulttá és nehezen értelmezhetővé.
Legalább három választási lehetőségre van szükség ahhoz, hogy valódi választási helyzetről beszéljünk. Két alternatíva mellett látszólagos a választási szabadság, amely már önmagában okoz egy helyzeti feszültséget.
Példával szemléltetve
Tegyük fel, hogy nekünk jelen esetben csak két választási lehetőségünk van, így alapból már egy negatív töltetű érzelemmel, esetleg haraggal indulunk. A választás változással jár, amely előidézhet bennünk egyfajta ismeretlentől való félelmet, valamint szükségszerűen az egyik alternatíváról történő lemondást vonja maga után, amely szomorúságot válthat ki bennünk. Hiszen az azzal való „együttélést” mi már nem fogjuk megismerni.
Döntésünk járhat negatív következményekkel is, amely egy előrevetített szégyenérzést idézhet elő, viszont mi választunk, és a választás szabadsága örömmel tölt el bennünket. Érzünk egyfajta vonzalmat az egyik alternatíva iránt, amely egy szeretettől és örömtől vegyes érzelemmel színesíti a már egyébként is elég tarka érzelmi állapotunkat.
Egy egyszerűnek tűnő látszatválasztási helyzetről beszélünk, amelyben azonnal felsorakozott egymás mellett hat alapérzelem, és az egyes alternatívákhoz kötődő egyedi érzelmeinkről még nem is beszéltünk. Tovább bonyolíthatják a helyzetet az erkölcsi és morális dilemmákból, a környezeti elvárásokból, a családi neveltetésből, valamint a kulturális és társadalmi szokásokból fakadó ambivalenciák.
A magas érzelmi intelligenciával rendelkező emberek ezeket a helyzeteket képesek „lecsupaszítani”,
és minden érzelmet a maga helyén kezelni. Képesek megkülönböztetni az adott alternatívával kapcsolatos önálló érzelmeiket a mások elvárásaiból fakadó érzelmektől, és így végül olyan döntést hozni, amely még látszatválasztás esetén is inkább az ő választásuk, mint másoké.
4. Ők kontrollálják az érzelmeiket, és nem az érzelmek őket
Az érzelmileg intelligens emberek képesek az érzelmeik szabályozására, amely semmiképpen sem azok elfojtását vagy letagadását jelenti.
Az érzelmek nem szabályozhatók egyszerű figyelmen kívül hagyással vagy görcsös háttérbe szorítással. Ettől csak kezelhetetlenebbé és önjáróbbá válnak.
Azonban az érzelmek elfogadása, és önmagunk számára a megélésük és átélésük engedélyezése utat nyit azok szabályozásának, hogy helyzettől függően hasznos és informatív érzelmeket engedjünk szabadjára.
A hasznos és informatív pedig nem jelenti azt, hogy mindenképpen pozitív is. Sőt, sokszor a legnegatívabb érzelmek a leghasznosabbak, hiszen testünk a stresszt olykor sírással (ami nem azonos a „sírdogálással”), olykor tombolással vezeti le.
Amikor „úgy” érezni, TILOS
A harag, a félelem, a szomorúság, a szégyenérzet és az undor olyan negatív színezetű érzelmek, amelyek közül egyet-kettőt talán a legtöbb családban „letiltanak”. Valahol sírni, valahol dühöngeni nem szabad.
Pedig egy szülő azzal formál a legtöbbet a gyermekének a jellemén, hogyha szomorúságát vagy haragját együttérzőn végigkíséri ahelyett, hogy értelmi tanácsokkal leállítaná azt.
„Semmi sem lesz jobb, hogyha haragszol.”, „Felesleges sírni miatta.” Egy érzelmileg feldúlt állapotban az értelemre ható mondatok olyanok, mint halottnak a csók. Sőt, semlegesség helyett inkább azt erősítik a szenvedő félben, hogy a környezetében valójában senki sem érzi át, min megy ő keresztül.
Nem megértésre, hanem átérzésre van szüksége, és a kettő között épp annyi a különbség, mint értelem és érzelem között.
Mégsem jelent ez a környezet részéről egy eltűrő passzivitást, amelyben következmények nélkül tombolhat a tombolásra vágyó. Mivel a gyermek számára éppen olyan fontos megtanulni az érzelmek kifejezését, mint azt, hogy azokat csak a környezete testi és lelki épségére ártalmatlan módon fejezheti ki.
De kifejezheti, és szükséges, hogy ki is fejezze, ugyanis a valós érzelmek elnyomása és kifejezésre jutásának megakadályozása később nagyobb problémákat okozhat a gyermek életében: hiperaktivitást, figyelemzavart, nyűgösséget, alvászavart, félelmeket, agresszivitást, erőszakot, impulzivitást és korlátozhatja a mentális képességeit.
Van, ahol egy gyermeknek sírni, van, ahol haragudni tilos.
A gyermeki dühkitörések és magatartásproblémák hátterében ugyanis legtöbbször apróbb, egymásra halmozódott, kifejezésre nem juttatott frusztrációk állnak (Solter, 2011). (Erről bővebben Kun Anett Szorong… pedig még csak óvodás?! c. cikkében, ide kattintva olvashattok.)
Egy gyermek előtt nyitott könyv a szülők érzelmi élete
Szülői részről nemcsak a gyermek számára történő mintaadás miatt jelentős a valós érzelmek megélésének képessége, hanem azért is, mert
a gyermek teljes mértékben involvált a szülők pszichikai atmoszférájába, amelynek minden rezdülésére érzékenyen reagál.
A szülők pszichikai atmoszféráját leterhelik a személyes, megoldatlan konfliktusaik, amelyek játszódhatnak külső – kapcsolati, vagy belső – lelkiismereti viszonylatban is. Tovább terheli a meg nem élt szülői élet, amelynek hátterében meghiúsult és fel nem dolgozott álmok, vágyak, kapcsolatok munkálkodnak (Jung, 1997).
Az ezekkel való szembenézés elől kegyes hazugságokkal kihátrálhat a szülő, el nem meséltként megoldottnak, vagy meg nem történtnek tekintheti.
Minden gyermek érzékenyen reagál a szülőket összekötő érzelmi légkörre. Egy terhelt pszichikus atmoszférában felnevelkedő gyermek felnőttként hiába választ jól pályát vagy párt, mégsem képes jól érezni magát benne, és folyamatosan azzal találja szemben magát, hogy saját életét megnehezítve újabb és újabb, külső szemlélőként elkerülhetőnek vélt problémákba sodorja magát.
Minden gyermek érzékenyen reagál a szülőket összekötő érzelmi légkörre.
Lelke, habár nem tudatosan, de két, egymással szemben működő részként funkcionál, amelyből egy a felnőtt választásának tudatában, a másik a gyermekkorban megtapasztalt szülői pszichikus atmoszféra világában él, folyamatosan keresve a megoldást és a választ az el nem mesélt családi történetekre (Jung, 1997).
Elmesélve ezeket a történeteket, sohasem azok pozitív kimenetele, hanem az azokból levonható tanulság számít: félelmekkel való szembenézésből merített erő, a sorscsapásokban a negatív érzelmek átélésnek engedélyezése, a nehézségek kihívásokká alakítása, a krízishelyzetek megoldásai.
Ezek növelik a gyermek rugalmas alkalmazkodóképességét, amellyel az élet váratlan fordulataiban is képes ura maradni a helyzetnek.
Felhasznált szakmai tartalom
- Goleman, D. (2020): Érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó, Budapest.
- Goleman, D. (2016): Társas intelligencia. Libri, Budapest.
- Kádár A. (2013): Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! 
