Minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb és a legtehetségesebb, s Gyarmathy Éva szerint ez így is van jól. Számtalan lehetőség, „belső út” rejtőzik a gyerekekben, azonban az erősségek és fejlesztendő területek egyénenként eltérnek. Mitől függ az, hogy egy gyermek ki tudja-e bontakoztatni ezt a potenciált? Hogyan segíthetünk neki, hogy motivált maradjon a fejlődésre? Mit tehetünk azért, hogy reális énképet alakítsunk ki a gyerekekben? A Gyarmathy Évával készült izgalmas interjú ezekre a kérdésekre is választ ad – Nagy Gitta pszichológus írása.
Kiből válhat felnőttkorára sikeres, tehetséges és elégedett ember? Ki képes arra, hogy kimagasló teljesítményt érjen el, kreatív ötleteket valósítson meg?
Számos kutatás – és a Polgár-lányok példája is – alátámasztotta, hogy megfelelő körülmények mellett erre szinte bárki képes lehet. Hogyan teremtsünk ilyen körülményeket, és mire van ehhez szükségünk? Olyan érdekes, olykor szándékosan provokatív kérdéseket hoztunk most nektek, melyekre Gyarmathy Évával kerestük a válaszokat, s a végére igencsak – engem is – elgondolkodtattak!
Iskolapszichológiától a Diszlexia Központ megalapításáig
Gyarmathy Éva rendkívül sokoldalú szakmai múlttal bír. Oktatott a Debreceni és a Szegedi Egyetemen, az ELTE-n, s jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára. Önéletrajzát számos kutatás, szakcikk és nemzetközi együttműködés színesíti. Megalapította a Diszlexia Központot, és elkötelezetten kutatja a tehetség témakörét, a különleges helyzetű tehetségek jellemzőit.
Elkötelezett segítője hát a szakmának, a tehetségpotenciál kibontakoztatásának. Magam is tapasztaltam, hogy elsődleges számára a gyerekek fejlődése, és ez másokra is motiválóan, inspirálóan hat.
A következő kérdések és válaszok iránymutatók lehetnek számunkra a képességek kibontakoztatása terén, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Éva, az évek során számtalan gyermekkel és családdal dolgozott együtt. Mit tanácsol, hogyan lássa, láthatja a szülő reálisan gyermekének képességeit?
Legyen elfogult a szülő, és lássa tökéletesnek a gyermekét, mert az! A tökéletesség ebben az értelemben azt jelenti, hogy rengeteg lehetőség van mindenkiben, és a nevelés tulajdonképpen ezeknek a lehetőségeknek nyit utat. Ehhez kell a reális kép.
Fontos, hogy lássa a szülő a gyermekének összes erősségét, és ezeket tudatosítsa is a gyermekében. Nem dicsérettel, hanem megtapasztalással. Ehhez optimális kihívásokra van szükség, vagyis lehetőségeket kell adni különböző tevékenységekre, és a gyermek eldönti, mit szeretne. Minden tevékenység közben felmerülnek akadályok is, és ezek jelzik, hol lehetnek fejlesztendő területek.
A legtöbb szülőt mégis megijeszti, ha a nevelési intézmények, például az óvoda vagy az iskola visszajelzi, hogy gyermekének valamilyen elakadása, gyengesége van. Hiába természetes ez.
A hibákat információként kell kezelni. A hibák a fejlődés és tanulás jelei, mégis az alapszemlélet az, hogy aki hibázik, az rosszul csinál valamit, vagyis nem elég jó. Sok szülő csak a hibákat látja a gyermekében, mások pedig nem akarják meglátni a hibákat a gyermekükben. Mindkét véglet a téves szemléletből fakad. Az egyik esetben a szülő ráfókuszál a „hibákra”, és ezért nem látja a teljes képet, a másik esetben pedig félrenéz, és emiatt nem látja a gyermekét reálisan.
A hibák lehetőségek. Keretezzük át magunk s gyermekeink gondolkodásmódját!
A „tehetség” címke is azért lehet veszélyes, mert besorolja a gyermeket egy kategóriába, ami inkább érzelmi töltetű a környezet számára, mint pontos visszajelzés.
A kiemelkedő alkotóknak is számos gyenge oldala volt és mindig is lesz, sok ostobaságot elkövettek, még többet, mint mások, mert mernek kockáztatni, és tanulni a hibákból.
A gyengeségekkel, hibákkal meg lehet küzdeni, de csak akkor, ha nem kell titkolni, takargatni, mert úgy gondolja valaki, hogy a tehetségnek csak kiválónak szabad lennie.
Hogyan tudja a szülő vagy a pedagógus erősíteni a gyermek reális énképét?
A gyermek reális önképét, mint minden mást, a legbiztosabban a példamutatással lehet erősíteni. Vagyis magának a szülőnek kell önmagáról és gyermekéről is reális képet alkotni. Ez nem is olyan könnyű, mert a neveltetésünk során mindenféle kijut nekünk. Attól függően, hogy milyen visszajelzéseket kapott gyermekkorától kezdve, mindenkinek van egy beállítottsága, hogy miképpen nézzen önmagára. Ez tudatosan befolyásolható, és meg lehet tanulni a fentiek szerint az önelfogadásra építően azt, hogy hogyan nézzünk szembe mind az erős és fejlesztendő területekkel, a kiváló és elhibázott tettekkel.
Ha mást okolunk a hibáinkért, rossz sorsunkért, bajokért, akkor nem látjuk meg, min kell magunkban változtatni, így újra és újra ugyanazok a bajok érnek.
Sokat segít a reális énkép kialakításában, ha az értékek széles palettáján kaphat a gyermek visszajelzést. Így például a jó beszédképesség, az intelligencia, a zenei képességek vagy a mások iránti elkötelezettségre, együttérzésre való hajlam egyaránt érték, nem érdemes rangsorolni, hiszen különböző helyezetekben más és más kell.
Minden gyermekben megvan a tehetségpotenciál?
A tehetség a szokásosnál nagyobb belső hajtóerő a fejlődésre, fejlesztésre. Minthogy a szokásostól eltérőről van szó, egyértelmű, hogy a tehetség nem tipikus, vagyis ez a belső hajtóerő nem egyformán adott mindenkinél. A kisgyerekekben a fejlődésre való vágy természetes, a gyermek a tapasztalatok megszerzésére motivált. Nem kell motiválni.
A környezet nagyban befolyásolja a gyerekek motivációját.
Viszont gyakran sikerül már a kisgyerekektől is elvenni a motivációt. A minősítés, állandó irányítgatás, és a folytonos dicséret is a világ megismeréséről a megfelelésre fordítja a gyermek fókuszát, és ettől kezdve kialakulhat a szorongás, a teljesítmények elkerülése. Az erre való egyéni érzékenység különböző.
Vagyis a tehetségpotenciálhoz szükséges fejlődési vágy, tökéletességre törekvés, kíváncsiság, érdeklődés ott van mindenkiben, de különböző mértékben, és különbözően sérülékenyen. A gyermek körüli fontos személyeken is múlik, hogy mennyire tudja valaki megőrizni felnőtt korára ezeket a természetes gyermeki jellemzőket, és hozzá felnöveszteni az önirányítást, a rugalmas gondolkodást és a képességeket.
Azok tudnak kiemelkedő alkotásokat elérni, akiket nem sikerül lehűteni az igazodást és az elvárásoknak való megfelelést előtérbe helyező neveléssel,
viszont segítséget kapnak ahhoz, hogy képesek legyenek összeegyeztetni a saját útjukat a környezettel.
Az ismert területeken túl (pl. matematika, logika, zene, művészet) milyen tehetségterületek vannak még, amikről érdemes tudnia a szülőknek, pedagógusoknak?
Az egyensúlyérzék, az asszociációs képesség, a kommunikációs képességek, a társas készségek, a szervezési képesség, a másokra való odafigyelés képessége, a hitelesség, a bátorság vagy a technikai képességek mind olyasmi, ami az iskolában nem fontos, de az életben nagyon kell.
Kell a nyitottság a tapasztalatokra és a kreativitás. Szükséges az empátia, az érzelmek megértése, a türelem, a szociális érzékenység – általában az érzelmi intelligencia. A képességterületek közül valóban csak néhányra figyel a nevelés, és nem is a legfontosabbakra. Az érzékenységet például nem képességként, hanem hibaként azonosítja a szülő, és sok szakember is. Pedig aki többet megérez, az többet tud.
Ugyanígy az együttérzést és a mások iránti elkötelezettséget is sokszor leértékelik. Pedig például Dalai Láma sem lehet az, aki ezekre kevéssé vagy egyáltalán nem képes.
Adott egy kimagaslóan teljesítő gyermek, aki hadilábon áll a kudarctűréssel. Hogyan kezelje jól a szülő, ha például egy versenyen mégsem ő nyer?
A verseny jó annak, aki szereti. Aki nem, annak rémálom. Sok kiemelkedő képességű gyermek válik szorongóvá már az iskolai állandó versenyeztetéstől is, és a tehetséggondozásnak alig ismerik itthon más formáját. Ha egy gyerek nem akar versenyezni, azt gondolja a környezet, hogy el fog veszni. Pedig az élet nem csak versenyből áll. Önálló utak is vannak, és társas együttműködésben is lehet létezni, nem csak vetekedni kell.
Ha egy gyerek önértékelése nagyjából rendben van, és igazán szeret versenyezni, az a vereséget is el tudja viselni, mert tudja, hogy legközelebb újabb esélye lesz. Ha nem bírja a kudarcot, akkor az önértékelésével van gond. Sőt talán valójában nem is szeret versenyezni, csak megerősítésre van szüksége a mások legyőzésével, és ha ez nem sikerül, az fenyegetést jelent számára.
Ezért vagy ne versenyezzen, vagy tanítsuk meg jól kezelni a kudarcot. Ez utóbbi lehetőség abból áll, hogy csak akkor mehet versenyre, ha méltósággal fogadja az eredményt.
Sokszor a tanítók, tanárok helyzete sem könnyű, főképp, mikor az atipikus tehetségekről beszélünk. Hogyan kezelje a pedagógus, ha egy tehetség kerül az osztályba – legyen kiemelkedően teljesítő vagy atipikus tehetség a gyermek?
A megismerő-fejlesztő attitűd a legjobb általában is, a különlegesek esetében pedig csak ez működik. Emiatt is gond ezeknek a gyerekeknek megfelelő helyet találni, mert jelenleg hazánkban a minősítő-büntető szemlélet uralkodik. Vagyis mielőtt igazán megismerte volna a gyermeket, a nevelő már bekategorizálja a saját szempontjai szerint. Ha pedig ezeknek nem felel meg – és az atipikus biztosan nem felel meg –, akkor jön a büntetés. Megalázással, megszégyenítéssel, szavakkal és minősítéssel a fizikai erőszaknál is hatékonyabban tudnak bántalmazni a pedagógusok. Sőt sajnos a szülők is.
A szokatlan viselkedést meg kell ismerni. Fontos, hogy mi érdekli a gyereket, mitől fél, mire érzékeny, minek örül. És persze az is fontos, hogy mit tud és mit nem tud. Így megismerve optimális kihívásokat lehet adni neki. Ez persze sokkal bonyolultabb és időigényesebb, mint a szokásos eljárással tanítani a gyerekeket, de ha a szokásos nem alkalmazható, akkor változtatni kell.
Milyen technikák, szempontok lehetnek szükségesek a változtatás első lépéseiként, amiket megtehet a pedagógus?
Az atipikus idegrendszeri fejlődés esetén a gyermek számára nagyon meghatározó a környezet. A külső hatásokkal ezért jobban is lehet befolyásolni a fejlődését. Emiatt lényeges tiszta szabályokat lefektetni, és ezeket következetesen betartani és betartatni.
Csak kevés szabályt érdemes egyszerre gyakorolni, mert ha sok, akkor semmi nem fog menni. Ugyanez van a tanulással, fejlődéssel.
Rövid, de határozott és jól megválasztott anyagokat kell biztosítani. Ehhez tartozik, hogy több feladatból is választhasson a gyermek, mert nagyon nehéz pontosan tudni, hogy abban a pillanatban mi az optimális a számára.
A választással nagyobb az elköteleződése is. Mindez azért fontos, mert ezeknek a gyerekeknek folyamatosan tenniük kell valamit. Az agyuk nyomja őket a fejlődésre. Ehhez pedig optimális tevékenységi lehetőségek kellenek.
Sok ifjú tehetség életében nagy hangsúly kerül a teljesítményre, a képességekre. Mindeközben hogyan támogathatjuk őket abban, hogy megőrizzék és kibontakoztassák saját személyiségüket, valamint kreativitásukat?
Azt gondoljuk, nekünk kell kifejleszteni, kibontakoztatni a gyerekben ezt-azt-amazt, pedig születésétől kezdve mindenkiben ott van az útja, és nekünk csak egyengetni kell. Ahogy mondtam, mindenki tökéletesnek születik, olyannak, amilyennek. A fejlődése során megnyilvánul, ami benne van, és attól függően lesz sikeres, hogy mennyire támogatja a környezet a fejlődését azáltal, hogy odafigyel a sajátosságaira.
Ismerjük meg a gyerekek egyéni jellemzőit, forduljunk feléjük elfogadással.
Vannak gyerekek, akik kevés támogatás mellett is stabilan fejlődnek, vannak, akik a legnagyobb óvatosság és odaadás mellett is sérülékenyekké lesznek. Az idegrendszer többé-kevésbé előrehuzalozott lehetőségeket hordoz, a környezet ezek használatát befolyásolja.
A tehetségnek sokféle formája van, és ezek közül a legtöbb atipikus fejlődésű, vagyis sok minden lehet belőle. Például a kiemelkedő kreativitás és a szkizofrénia ugyanazon idegi hálózatokon alapul, de apró különbségek az egyéb területeken, ártalmas környezeti, fiziológiai hatások, vagy a nevelés által egyik vagy másik irány erősödhet meg.
A család és a szélesebb társadalmi közeg a feltétlen elfogadás és az értelmes szabályok kettősével, vagyis a megbízható környezettel tudja legjobban megalapozni a stabilabb személyiségfejlődést.
Láthatjuk, hogy a gyermek nem választható el a rendszertől, a közvetlen és egyre táguló környezetétől. Így a szülő és a pedagógus együttműködése még hangsúlyosabb lehet – ezáltal tud az interjú során említett szemléletiség beágyazódni a gyermek életébe.
A tehetség kibontakoztatása gyerekkorban nem egy egyszerű feladat. Az atipikus fejlődésű gyerekekhez pedig szinte elengedhetetlen a szemléletváltás. A fejlődési szemléletmód elsajátításáról az iskolában itt olvashatsz bővebben. Ha pedig szülőként szeretnél erről olvasni, akkor azt itt megteheted.
Sokat segíthetünk ezeknek a gyerekeknek, ha megfelelő szabadságot adunk nekik a feladat- és tevékenységválasztásban. Nagyobb figyelmet érdemes fordítani a kudarctűrés és az önértékelés megalapozására is. Ehhez tippeket akár a gyermek óvoda- vagy iskolapszichológusától is bátran kérhetünk.
Felhasznált szakmai tartalom
- Gyarmathy É. (2003). Társas / vezetői tehetségek. Látókör, 1.
- Gyarmathy É. (2012). A tehetség- Fogalma, összetevői, típusai és azonosítása. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó Kft.
- Gyarmathy É., Kunné Szörényi K. (2004). Alulteljesítő tehetségek alternatív oktatása. Educatio, 1. 27-38.
Nagy Gitta
Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! 
