Lexikon

Pszichológiai fogalomtár

Pozitív Pszichológiai Magazin

„Bárcsak ne végezted volna el a pszichológia szakot…” – A mondat, amit minden pszichológushoz hozzávágnak egyszer

„Bárcsak ne végezted volna el a pszichológia szakot…” – egy-egy hevesebb családi vita záróakkordjaként nem egyszer hangoztak el ezek a szavak. Egyesek komolyan gondolták, és az idő teltével is fenntartották véleményüket, hogy a pszichológia mint tudomány a jellemünket és a gondolkodásmódunkat negatív irányba torzította. Változásról beszéltek, amely végbement a személyiségünkben, és amely pusztulásra kárhoztatja korábban „békés és kiegyensúlyozott” kapcsolatrendszerünket. Sokan szinte tanulmányaink első évétől fejünkre sütötték a „Pszichológus” billogot, és gyanakvással kérdezték a legkötetlenebb rendezvényeken: „Most engem is analizálsz?”. Csak néhány év múlva jutott eszünkbe a frappáns válasz, mire már majdnem kiégtünk az elviselhetetlen gyakorisággal ismétlődő kérdéstől: „Csak, ha fizetsz érte…”. Bellon Gréta pszichológus véleménycikke.

A pszichológia megváltoztatott

Pszichológiai ismereteink valóban idéztek elő kapcsolati feszültséget később az életünkben. Bár ez is nézőpont kérdése, hiszen ezek a kapcsolati feszültségek már eleve jelen voltak, csak addig ügyesen lavírozva a gyermekkortól fogva megszokott kapcsolati dinamikák útvesztőjén igyekeztünk azt szűk környezetünkkel karöltve megtartani. A pszichológia számunkra új aspektusával új alternatívákat hozott. Hirtelen változásra vágytunk és megértve a családterápia rendszerszemléletét, miszerint egy kapcsolati rendszer egyetlen tagjának változása szükségszerűen változást eredményez az egész rendszerben, önmagunkban kezdtük el a változást.

 

Nem telt el sok idő, fehérből fekete báránnyá színeztek.

 

Hiszen számunkra is osztottak korábban szerepet, és altruista attitűdünkből fakadóan – ami pályaválasztásunk során a segítő szakma irányába fordított –, mi voltunk a családunk szemében „a béke szigete”, „a jó kislány/kisfiú”, „a mediátor”, „a született lelki szemetesláda”, „a mintagyerek”. (A gyerekkor dogmáinak felnőtt életre gyakorolt hatásáról egy korábbi cikkemben, ide kattintva olvashatsz.)

Pszichológia szak Minden pszichológustan hallgató mintagyerek volt?

Tisztán emlékszem, ahogy az első komolyabb gyakorlati órán körbe ültünk, és a székünk mögé állva néhány mondatban bemutattuk magunkat, a hozzánk legközelebb álló személy nevében. Szinte alig akadt köztünk olyan, akinek a bemutatásában nem szerepelt volna az, hogy: „Perfekcionista”.

 

Teljesítménykényszerrel érkeztünk az egyetemre, nem elégedtünk meg a jóval, a legjobbak akartunk lenni – vagy talán a legjobbnak kellett lennünk.

 

Nagy volt a korábbi családi elvárásokból fakadó nyomás, amelyről azt gondoltuk, hogy nem külső, hanem belső elvárásként fogalmaztuk meg magunk felé. Ösztöndíj 4,8 feletti átlagtól járt, de sokan anyagi motiváció nélkül is beálltunk volna a négyest ötösre javítani. Megszoktuk, hogy „kitűnő tanulók” vagyunk, családunk „büszkeségei” és az egyetemre kerülve a néha emberfeletti tananyag mellett sem engedtük meg magunknak, hogy ennél kevesebbek legyünk. Teljesítménykényszerünk hátterében olykor szeretetvesztéstől való félelem állt, igyekeztünk mások szeretetére és elismerésére méltók maradni. Ritkán konfrontáltunk szeretteinkkel, türelmesen tűrtünk és alkalmazkodtunk.

A pszichológia felborította a családunk egyensúlyát

Ahogy az egyetemi évek teltek, egyre mélyültek a kapcsolati dinamikákról szóló ismereteink, és az anomáliákról olvasva elkezdtük felismerni saját családi kapcsolataink deficitjeit. Kezdetben hárítottuk magunktól a felismerést, és igyekeztünk fenntartani magunkban egy idealizált valóság képét. Aztán egy-egy családi összejövetelen arcunkba tolták a keresetlen mondatok a rideg valóságot, és rá kellett jönnünk, nem csak a tanácsadásra hozzánk érkező klienseinknek lesz dolga a kapcsolataik rendezésével.

A legkeményebb önismereti munkánk indult útjának, amely alapjaiban alakította át kapcsolatrendszerünket, és olyan gyakorlati tapasztalattal gazdagított bennünket, amelyet elméletben soha nem szerezhettünk volna meg.

 

Megértettük a családi kapcsolatainkat mozgató erőket, a benne működő emberi játszmákat, a szokások hatalmát, a túl merev vagy éppen laza határok átkát,

és saját bőrünkön tapasztaltuk meg, milyen erő kell ahhoz, hogy kitartva határaink védelme mellett, új alapra helyezzük kapcsolatainkat.

 

Megtapasztaltuk, milyen jóindulatból fájdalmat okozni a szeretteinknek, és milyen nehéz megtalálni a megfelelő pillanatot a legérzékenyebb pontok háborgatására. Már tudjuk, milyen veszélyes túl korán és túl őszintén beszélni azokról a problémákról, amelyekre szeretteink még nem értek meg, és amelyekre még nincs belátásuk. Azt is megtanultuk, hogy humánusabb és célravezetőbb a nyers szembesítés helyett finoman terelgetni őket a belátás felé, és rávezető, segítő mondatokkal elérni, hogy maguk jussanak el a felismerésig. (Ez még továbbra sem megy, de kitartóan gyakoroljuk!)

Pszichológushoz jár a pszichológus

Sokat hibáztunk közben. Akarva-akaratlanul megbántottunk másokat, hibáinkat lekicsinyeltük, vélt vagy valós sérelmeinket felnagyítottuk, de tapasztaltunk, hogy személyes élményünkből merítve hitelesebbé válhassunk. Megharcoltuk a saját harcainkat – sokszor szakmai támogatás mellett.

 

Megtapasztaltuk, milyen érzés pillangókkal a gyomorban felkeresni egy pszichológust, legintimebb életünket kinyitni egy idegen előtt,

zokogva elmondani a problémánkat, heteken vagy akár hónapokon keresztül rendszeresen tanácsadásra vagy terápiára járni, alkalomról alkalomra izgatottan várni a találkozásokat, szembesülni a terapeutánk konfrontációjával, amikor visszatükrözi számunkra hibáinkat vagy hiányosságainkat, és átélni a „megvilágosodás” élményét, amikor villanásszerűen összeáll a kép a probléma hátterében meghúzódó tényezőkről.

 

Nagy áldozatot vállaltunk, amikor beleálltunk saját önismereti munkánkba, és az átmeneti időszakok fájdalmaiban néha azt is megbántuk, hogy egyáltalán belekezdtünk. A megbánás azonban idővel elégedettségérzéssé ért bennünk, és elkezdtünk büszkén visszatekinteni személyiségfejlődésünkre.

 

Emberpróbáló munka volt, amely nem ért véget, hiszen önmagunk kikutathatatlan mélységének felfedezése egész életünkön át tartó feladat.

 

Nincs az a kor, amelyben azt mondhatnánk, kimerítettük önmagunk megismerését, és talán ez teszi olyan izgalmassá az életet, hogy húszéves gólyaként ugyanolyan „heuréka-élményekben” lehet részünk, mint kilencvenévesen.

Pszichológus vagy? Ne adj direkt tanácsot! Barát vagy? Akkor se…

A szakmai segítség és támogatás elengedhetetlen része a mély önismereti munkának, amelynek feltétele az objektivitás. Önmagunkat csak szubjektíven vagyunk képesek szemlélni, így könnyen belegabalyodhatunk a helyzetünkbe, amennyiben egy-egy tévesen megválasztott elmélet mentén félreértelmezzük azt. Mérték nélkül falva a laikusoknak szánt önismereti könyveket, emésztetlenül kerül a gyomrunkba, amely így éhségünket csömörrel „csillapítja”.

Az önismeretre vezető gondolatok megértése időt igényel: órákat, napokat, heteket vagy akár hónapokat.

Felszínesen végezve csak még több problémát hagyhat maga után az életünkben. Egy orvos sem fog hozzá – még rutinműtétek esetén sem –, hogy magán önállóan elvégezze. A lélek sem kevésbé bonyolult és sérülékeny szerkezet, mint a test. Múltunk élményeinek lenyomatát sajátos mintázatban őrzi magán, amely sablonszerűen a legkevésbé sem értelmezhető. Minden emberi sors különböző annak tapasztalataival, kihívásaival együtt, és minden arra adott emberi válasz is különböző a személyiségtípustól, a megküzdőképességtől, a rugalmas ellenálló képességtől, a szocializációtól (a sort a végtelenségig folytatva) függően. Éppen ezért nem adhat direkt tanácsot és útmutatást egy pszichológus, de figyelem: egy legjobb barát sem!

 

Döntéseink következményének felelősségét mi magunk hordozzuk, és talán megélt élményvilágunk fényében egyetlen helyes utat látunk csak a másik által hozott nehézség leküzdésére, mégsem tanácsolhatjuk – rosszabb esetben parancsolhatjuk – számára, hogy azt az utat kövesse.

 

Hiszen akár pszichológusként, akár barátként átmenetileg tartózkodunk csak a másik életében, annak főszereplője és abszolút megélője ő maga. Döntésének következményével ő fog a továbbiakban együtt élni, és közel sem biztos, hogy a számunkra megnyugvást adó lépés őt is hasonlóan megnyugtatja majd.

Felnőttek, akiket nem engednek felnőni

Súlyosabb esetben találkozhatunk azzal, amikor egy egyébként is felkavaró élethelyzetben, egy sorsfordító döntés előtt állva, bűntudatkeltéssel igyekeznek egy embert a szerintük „jobb belátásra” rábírni. Felnőtt, egészséges (legfeljebb kicsit neurotikus) embereknek megkérdőjelezik a valóságészlelését, és pszichés nyomást gyakorolva rájuk, egy labilis érzelmi állapotban nem könnyítenek, hanem még súlyosbítanak a terhein.

 

Infantilizálásával megfosztják a megküzdőképességétől, és megakadályozzák abban, hogy az önálló döntés élményének megtapasztalása által érettebb személyiséggé váljon, aki később könnyebben veszi az élet váratlan fordulatait.

 

Az önálló, felelősségteljes döntés meghozatala a személyiségfejlődésnek egy olyan kulcsfontosságú tényezője, amelynek akkor is van értelme, ha az negatív következményekkel jár az ember életében. Bár minden negatív következmény relatív, hiszen ha emiatt visszafordíthatatlanul le is zár pályákat az életében, amelyekre visszatérési lehetősége már nincs, akkor is ott van számára az önálló döntés hozadéka, amellyel deklarálta szabadságát a világ felé. Azaz férfivá vagy nővé lett avatva. Különösen akkor, ha társas nyomás ellenére is kiállt egy számára értelmesnek tartott döntés mellett, és sodródás helyett szilárdan beleállt az árba. Ezek azok az életesemények, amelyek abszolút hosszú távon értelmezhetők, hiszen rövid távon külső szemmel csak maximalizálják az emberi szenvedést. De már a klasszikus értelemben vett hedonisták is megegyeztek abban, hogy a pillanatnyi szenvedéssel járó, de hosszú távon nagyobb jót eredményező döntés inkább választandó, mint a szenvedés minden formájának az elkerülése.

Léteznek még őszinte barátságok?

Napjainkban megváltoztak, felszínessé váltak és felgyorsultak az emberi kapcsolatok. Egyik nap még mély és őszinte barátságról beszélünk, következő nap már alig köszönünk egymásnak.

 

Szeretetalap helyett elvi alapra helyeződtek a kapcsolatok, amelyekben sok esetben már nem a személyek, hanem bizonyos életfelfogások, világnézetek védelmére tevődött át a hangsúly.

 

A kapcsolatok első és legnagyobb próbája pontosan az az időszak, amikor másképp szeretnénk dönteni, mint mások.

 

A zsidó kultúrában még élt egy ún. „legjobb barát” státusz, aki számára minden titok feltárható volt anélkül, hogy attól kellett volna tartania a nehéz helyzetbe került félnek, hogy barátja megbotránkozva elítéli, és támasz helyett még az utolsó mankót, a dolgok jóra fordulásának reményét is kihúzza alóla. Ez a legjobb barát még a legsúlyosabb bűnök elkövetése esetén is mentesítve volt az alól, hogy a bíróság előtt tanúskodjon barátja ellen. Ma már szinte ritkaságszámba mennek az őszinte beszélgetések, amelyekben cenzúrázatlanul tárhatjuk fel aktuális nehézségeink dilemmáit. A pszichológiai segítség iránt talán éppen emiatt fokozódott az igény az emberekben. Szükségünk van valakire, aki feltétel nélküli együttérzéssel hallgatja végig problémáinkat és hízelgő bólogatás vagy világnézeti különbségből fakadó opponálás nélkül világít rá objektíven a helyzetünkre. Olyan ő, mint a ködlámpa a ködben: növeli a látótávolságot, miközben biztonságot ad, hogy látnak bennünket.

Lesz még csend

Lesz még csend a zaj után és te hallani fogod,
Rájössz, hogy nem számít a korod,
Mindig volt és lesz hozzá jogod,
Hogy te dönts: az életed mások kezében hagyod,
Vagy megfogod és végre alkotod.
A vállad még megvonod, mert a zajban nem tudod,
Hogy nem a kisujj vagy, csak az, aki akörül forog.

Lesz még csend a zaj után és te látni fogod,
Hogy erkölcsi súlyt nem minden lépésed nyomott,
Csak egy, amiben a te válladra rogyott,
Hogy az életed most, ha le is rombolod,
A felelősséget nem egy feletted álló hatalom,
Egyedül te hordozod, ezért lehetsz bolond:
Mert egy szabad bolond jobb, mint ezer irányított robot.

Lesz még csend a zaj után és te szagolni fogod,
Ha már nem tartanak zsinórok,
Idő, amíg ruganyossá szilárdul rajtad az izom,
És közben a verejték a homlokról a bokádig csorog.
Friss levegőt venni – ára van, majd meggondolod,
Hogy a levegőt légüres térben még meddig kapkodod,
Ahogy rád feszülnek a bezárt ablakok.

Lesz még csend a zaj után és te ízlelni fogod,
Keserédes gyomorral engeded el a gyerekkorod,
Az éveket már -mentes helyett alkohollal kortyolod,
Egyre többet nyelsz: érzed, mar a torkodon.
Éhes vagy, de eltolsz minden péppé zúzott falatot,
Nehezen rágsz, de fogod és majd idővel megszokod,
Már bármit tesznek eléd, előbb gyanakvással fogadod.

Lesz még csend a zaj után és te tapintani fogod,
Ráncok és redők az elgyötört arcokon,
Vihar után csend, előtte pokol,
Csak túlélni nehéz, benne mindenki haldokol,
Minden eltelt napját nyugtával átkozod,
Hitted vége van - másnap jött mélyebb bugyor,
Mindig utolsó lélegzet, amivel változol.

Csatlakozz a közösségünkhöz!
megoldásközpont facebook csoport

Ingyenes zárt Facebook csoport

Csoportunk neked szól, ha elég motivált vagy ahhoz, hogy elkezdj dolgozni önmagad megvalósításán. Itt olyan EXTRA TARTALMAKHOZ juthatsz, amiket máshol nem osztunk meg; és kapcsolatot építhetsz a csoport többi tagjával. Tedd fel kérdéseidet, és oszd meg velünk sikerélményeidet! 🙂

Kapcsolódó szakmai tartalom

  • Berne, E. (1997): Sorskönyv. Háttér Kiadó, Budapest
  • Berne, E. (2013): Emberi játszmák. Háttér Kiadó, Budapest.
  • Csernus I. (2013): A kiút. Jaffa Kiadó, Budapest.
  • Jung, C. G. (1997): Gondolatok az álomról és az önismeretről. Kossuth Kiadó, Budapest.
  • Jung, C. G. (1997): Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Kossuth Kiadó, Budapest.
  • Forward, S. (1998): Érzelmi zsarolás. Édesvíz Kiadó, Budapest.
  • Forward, S. (2000): Mérgező szülők. Háttér Kiadó, Budapest.
  • Forward, S. (2016): Mérgező anyósok és apósok. Háttér Kiadó, Budapest.

Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal is! 😉

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: email
Email
Megosztás itt: linkedin
LinkedIn
Megosztás itt: pinterest
Pinterest
Megosztás itt: print
Nyomtatás
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: print
Neked ajánljuk
Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Az oldal tartalma szerzői jogvédelem alatt áll.
Skip to content