A gyermekeinkért való aggodalom állandó része az életünknek. Minden féltő szülőt a jó szándék vezérel: azt szeretnénk, hogy felnőve gyermekünk egészséges önbizalommal rendelkezzen, és képes legyen az önállóságra, az önérvényesítésre. Így van ez a helikopterszülő esetében is. A túlféltés azonban nem segíti elő ezeknek a tulajdonságoknak a fejlődését – súlyos következményekkel járhat. Mire figyeljünk oda, ha nem akarunk beleesni a helikopterszülőség csapdájába? Hogyan csökkentsük az aggodalmainkat? Hogyan segít ebben a helyzetfüggő gyereknevelés? Nagy Gitta pszichológus, családterapeuta-jelölt írása.
Csak elméletben tudjuk, hogy nem lehetünk helikopterszülők – a valóságban ezt azonban sokkal nehezebb kivitelezni.
Mit is takar pontosan a helikopterszülő kifejezés?
Az angol nyelvben a túlféltést, a helikopterszülő létet az „over-parenting” kifejezéssel jelölik. Szó szerinti fordításban ez annyit tesz, hogy az ilyen anyukák-apukák túlságosan „szülősködnek”, túlgondoskodnak. Ha azt kérdezzük, „miért gond az, ha kicsit jobban odafigyelünk a gyermekeinkre?”, bizony kiemelten fontossá válik a mértéktartásra való odafigyelés! A helikopterszülő ugyanis nemcsak félti, de korlátozza is a gyermekeit. Ez pedig nem ér véget az iskolába lépéssel:
egy kutatás szerint még az egyetemista fiatalokon is látszik, hogy kinek vannak túlféltő szülei, sőt nemcsak a tanulásban, de a munkahelyükön is hátrányba fognak kerülni emiatt (Bradley-Geist és Olson-Buchanan, 2014).
A helikopterszülő igyekszik megvédeni gyermekét minden stresszkeltő szituációtól, így előfordulhat, hogy függő személyiséget hoz létre (Medveczky, 2014). Később akár a mentális egészségre is hatással lehet a túlzott aggódás a szülők részéről, illetve a szorongás kialakulásának is a hátterében állhat (itt olvashatsz az óvodáskori szorongásról és annak leküzdéséről).
Engedni, hagy menjen…
Bár nehéz az elengedés, akik mégis megteszik, minden nap döntést hozva azzal kapcsolatosan, hogy ez a helyes lépés, nagyobb elégedettségről számolnak be, hiszen talpraesett, életrevaló gyerkőcöt kapnak cserébe.
Ha ez így érthető és logikus, akkor mégis miért nehéz a megvalósítása, és mi tart vissza sok szülőt mégis attól, hogy elengedje a gyermekét?
Miért nehéz abbahagyni?
Neked mint szülőnek, már kész válaszaid vannak. Tudod, mi fog történni, ha azonnal akarod megenni a forró süteményt. Tudod, ha túró rudit eszel ebéd előtt, a főzelék már nem fog annyira ízleni. Azt is tudod, hogy mint anyának/apának, az a tiszted, hogy megvédd a gyerkőcödet a veszélyektől és ballépésektől. Figyelmezteted a forró vasalóra, a piros lámpára; felkapod, ha elesik; visszakéred a piros labdáját a szomszéd bácsitól.
Mindez fontos is – ezekre szüksége van, ebből érzi majd, hogy szereted, hogy gondoskodsz róla. Viszont csak egy hajszál választ el attól, hogy amikor csúfolják, te is megmondd annak a nagycsoportos kisfiúnak, hogy bizony neki sem kevésbé elállóak a fülei, mint a te gyerekednek. Vagy attól, hogy minden, de minden kiránduláson, ünnepen, rendezvényen ott legyél, és a kezét fogd, hiszen megsérülhet a tömegben, az ugrálóvárban, a forró betonon. Kisarkított példák ezek, de vajon tényleg csak megmosolyogni valók?
A dilemma megjelenik, amikor mindig a te gyereked az utolsó, aki hintázhat, mert mindenkit maga elé enged. Vagy amikor el kell engedni a kezét, hogy ő is kipróbálja az óriási mászókát, amiről már látod lelki szemeid előtt, hogy bizony le fog esni. Ilyenkor hamar túlzásba esik a gondos szülő, és akaratlanul is korlátozza a gyerek önálló mozgásterét.
Találd meg az egyensúlyt!
Ha egyetlen tanácsot mondhatnék, egy mondatban összefoglalva, akkor ez lenne: mutasd meg, hogyan találhatja meg a gyerkőcöd az egyensúlyt!
Bizony, itt is a példamutatás dominál. Gondolj bele: az egész egy libikóka. Az egyik végén ül az elengedés, mikor engeded felfedezni a világot a gyereknek, és meghozni a saját döntéseit (persze csakis korának megfelelően!), a másik vége pedig a gondoskodás, féltés és a határok szabása. Mindkettő fontos, és nem lehet lelökni egyiket se a libikókáról, különben felborul az egyensúly.
Az egyik végén az elengedés, a másik végén a gondoskodás ül.
A gyermek ugyanezzel néz szembe, persze tudattalanul. Még most tapasztalja, hogy mennyire lehet önérvényesítő, milyen érzései lesznek, ha nem kapja meg, amit akar; ha nem ő az első; ha kudarcok vagy épp sikerek érik. Tanulja a veszélyérzetet, ami majd megjelenik egyszer, mikor túl magasra mászik a játszótéren; vagy a fájdalmat, amit akkor érez, mikor kiesik a hintából.
„A jó szülő félti a gyerekét…”
Egy szülő sosem szabadul meg az aggodalmaktól. Tudatosan dolgozva rajta azonban el lehet érni egy olyan lelkiállapotot, amiben könnyebb elengedni a gyermek kezét. Ilyenkor érdemes feltenni magunknak ezeket a kérdéseket:
Mennyiben szól ez inkább rólam, mint róla? Mire jó nekem ez a sok aggódás? Mitől vonja el a figyelmem?
A sztereotípia szerint a szülőknek képesnek kell lenniük arra, amire csak egy „szuperapu” és „szuperanyu” képes. Sokszor jelenik meg a bűntudat, ha azt érezzük, ez nem teljesen van így, mi nem vagyunk annyira szuperek. Például túl sokat dolgozunk, vagy minden héten kikényszerítünk magunknak legalább egy normális alvást.
Ilyenkor közrejátszik a sok oldalról érkező, rengeteg elvárás: az anyóstól, aki szerint nem takarítasz eleget; a szomszédtól, aki szerint túl hangosak a gyerekek; vagy a főnöködtől, aki szerint pedig túl sokszor betegek, és te nem teljesíted a maximumot.
Vedd számba, mitől félsz!
Az anyukák egyik szuperképessége, hogy pillanatok alatt rémeket látnak. Először még jó ötletnek tűnt repülővel menni nyaralni, de amint közeledik a nyaralás dátuma, már csak azt látod, ami tönkremehet, ami balul sülhet el. Le fogtok zuhanni. Elveszíted a reptéren a totyogós gyereket. Nem fogad majd titeket a hotel, és még sorolhatnám.
Mi volt a szituáció? Képzeld magad vissza oda, abba a helyzetbe. Milyen gondolataid voltak? Hogyan született egy apró részletből egy hatalmas, óriási félelemfelleg a fejed fölé? Mi volt a legrosszabb szcenárió, ami eszedbe jutott?
- Most pedig képzeld el, hogy ezt a barátnőd/barátod meséli neked! Ezek az ő félelmei. Így mennyire tartod reálisnak? Ha pontosan belegondolsz ebbe a legrosszabb végkimenetelbe, mennyi esély van rá? Ha 10 a biztosan bekövetkezik, a 0, hogy semmi esély rá, hány pontot adnál neki?
- Végül keress egy olyan aggodalmat, egy olyan részletet, ami a legvalószínűbb, hogy be fog következni. Ha például minden évben otthon felejted a fényképezőgéped vagy a fürdőruhád, mikor nyaralni mész, az 10-ből 9-et, vagy 10-et ér.
- Képzeld el, milyen lenne ez az esemény, ha erre a kis utolsó részletre fókuszálnál, és az energiáidat arra fordítanád, hogy ez ne következzen be. Megnyugtató az eredmény, nem igaz? A végén még lehet élvezni is tudnád!
Ugyanezt tudod alkalmazni a túlféltésre is. Mit gondolsz, mi a legrosszabb, ami megtörténhet, ha NEM aggódsz annyit, ha NEM fogod a kezét a játszótéren, és NEM állsz ki helyette önmagáért?! 🙂
A legrosszabb, ami történhet
Sok anyukával beszélgettem már erről. A legtöbben ilyenkor attól félnek, hogy nem lesz elég jó önértékelése, nem fog tudni kiállni önmagáért, és mindig ő lesz az utolsó, ő lesz az, akit kihasználnak. Elképzelik, ahogy az óvodában ő az utolsó a sorban, az iskolában majd nem választják be a kiütős csapatba, és senki nem akar majd melléülni.
Nem akarnak „lúzert” nevelni a gyerekből. Úgy vannak vele, ha ő nem áll ki magáért, akkor az anyjának kell. „Nehogy már az én gyerekem legyen a puhány! Hiszen megérdemli, hogy azzal játsszon, amivel ő szeretne, és ne mindig neki kelljen alkalmazkodnia.”
Ezért inkább a példamutatás olyan formáját választják, ahol ők cselekednek a gyermek helyett, és árgus szemekkel figyelik a gyereküket kihasználni készülő többi „szörnyeteget”.
Így azonban csak azt érik el, hogy tényleg azt fogja megtanulni a gyermekük, hogy nem ő lép. Képtelen lesz kiállni magáért, hiszen nincs rá lehetősége, eszköze, de nem is kell, hiszen más megteszi helyette. Nem azt az érzést fogják megtapasztalni, hogy milyen a kudarc, vagy milyen utolsónak lenni; hanem azt, hogy milyen: „amikor anya nem bízik bennem, szerinte nem hozok jó döntést, nem enged tapasztalni, a magam lábára állni az én kis saját világomban”.
Helyzetfüggő nevelés
A jó hír az, hogy sosem késő változtatni! Ma már a legújabb kutatások azt mutatják, hogy tudatosan (sok esetben pszichoterápiával) megváltoztatható a magunkhoz és másokhoz való hozzáállásunk, az életszemléletünk, és az is, hogy mennyire vagyunk önérvényesítők – itt fontos az asszertivitást megemlíteni, hiszen
az asszertív kommunikáció a legjobb eszköze annak, hogy úgy érjük el a céljainkat, hogy közben másokra is tekintettel vagyunk.
A kisgyerekes szülőknek pedig, akik még a nevelési kérdéseken gondolkodnak, a helyzetfüggő nevelés kérdésköre az érdekes. Többen vagyunk pszichológusok – Kádár Annamária (2014) le is írta –, akik úgy gondoljuk, a helyzetfüggő nevelés a legoptimálisabb a gyermekek fejlődésére nézve.
Koncentrálj a gyermek fejlődésére!
A helyzetfüggő nevelés nem választ: nem kell szigorú vagy engedékeny szülőnek lenni. Mindig az adott helyzet határozza meg, hogy mi lesz a szülő és a gyermek reakciója, rugalma san alkalmazkodva a gyermek szükségleteihez, a fejlődését tartva szem előtt.
Ez nem azt jelenti, hogy ne legyünk következetesek, hiszen nagyon fontos, hogy tartsuk az adott szavunkat: ha anya azt mondta, nem lehet fagyit enni torokfájásra, akkor a félórás hisztiroham után is gondolja ugyanazt!
Nem kell félnünk a konfliktusoktól, bizonyos kontroll gyakorlásától, vagy attól, hogy nemet mondjunk a gyereknek.
Ezt a fajta nevelést elképzelhetjük úgy, mint ahogy cipőt választunk magunknak. Az eladó felhívja a figyelmünket egy szuper barna cipőre, ami másoknál is népszerű volt eddig. Nekünk azonban nem kényelmes a lábunkra, hát nem vesszük meg. Van a fejünkben egy koncepció, hogyan szeretnénk nevelni (pl. 38-as cipő kell a lábunkra), de a valóság ezt sokszor átírja, és nem mindig, minden esetben tudjuk azt alkalmazni (nem a barna cipő lesz kényelmes nekünk).
Az egyensúly megtalálása a helyzetfüggő nevelésben is fontos. Támogassunk, de irányítsunk is, azonban csak addig, ameddig szüksége van rá! Ne legyenek az életkoránál túlmutató elvárásaink, de biztassuk, hogy azt megtehesse, amire már képes önállóan.
Mindezt pedig TE látod, te vagy ott a gyerekekkel a mindennapokban, te ismered őket.
Ami pedig még fontosabb: nincsenek helyrehozhatatlan hibák, ha tudunk tanulni belőlük, és be merjük ismerni, hogy tévedhetünk, hogy mi is kudarcot vallhatunk. A pozitív gondolkodás, és az erre való nevelés nem mentes a negatív érzésektől. Ne tagadjuk a negatív érzéseink – harag, csalódottság, szomorúság stb. – meglétét! A pozitív gondolkodással kapcsolatos tényekről és tévhitekről Gerhát Réka kolléganőm cikkében olvashatsz, ide kattintva.
+ Előnyök
A helyzetfüggő nevelés és a pozitív gondolkodás segítségével csökkenthető a bűntudat (a félelem, hogy nem vagyunk szuperapuk és szuperanyuk), és elérhetővé válik a rugalmasság. A rugalmasság gyakorlatilag a túlféltés és az aggodalom ellentéte: kiléptet az aggódás ördögi köréből, és megláttatja a gyermekeink valódi szükségleteit. Mikor ezeket a szükségleteket kielégítjük, biztosra vehetjük, hogy a megfelelő ütemben fog fejlődni a gyerkőcünk.
Felhasznált szakmai tartalom
- Dweck, C. (2015): Szemléletmódváltás. Budapest: HVG Kiadó Zrt.
- Edlund, C. V. (1972). The Effect ont he Behavior of Children, as Reflected int he IQ Scores, When Reinforced After Each Correct Responce. Journal of Applied Behavior Analysis, 5(3).
- Lukács-Nagy G., & Fodor S. (2018): Hogyan dicsérjek? Iskolakultúra, 28(10-11), 64-73.
- Tough, P. (2013). Segítsük kibontakozni gyerekeinket! Budapest: HVG Kiadó Zrt.
Nagy Gitta
Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! 
