A 2023-as Reziliencia Konferenciánkon számos szakemberrel és izgalmas témákkal várjuk az érdeklődőket. Stekler Tamás, transzperszonális szemléletű coach „A ‘legrosszabb’ részem is szerethető? – Önelfogadás az élet viharaiban” című kerekasztal-beszélgetés tagja. Vajon milyen hatással van mindennapjainkra az, ahogyan önmagunkhoz viszonyulunk? Milyen tényezők befolyásolják az önszeretetre való képességünket? Fejleszthetjük-e felnőttként? Demeter Dóra pszichológus miniinterjúja az önszeretetről.
Életünk során számtalan kihívással találkozhatunk. A mindennapi rohanásban gyakran megfeledkezünk arról, hogy az önmagunkhoz való viszonyulás milyen szoros összefüggésben áll a jóllétünk mértékével. Pedig az önszeretet kulcsfontosságú tényező abban, ahogyan az érzelmileg megterhelőbb helyzeteket kezeljük, hiszen segíthet, hogy rugalmasan és adaptívan álljunk az élet változásaihoz. Az önelfogadás és önszeretet témájába Stekler Tamás enged nekünk mélyebb betekintést.
Stekler Tamás és az önszeretet
Stekler Tamás jelenleg transzperszonális szemléletű coachként tevékenykedik. 2020 óta tart előadásokat és workshopokat, emellett pedig instagramos tartalmakat is készít. Főbb témái az önismeret, illetve az árnyékterületeink, önmagunk nem szeretett részeinek megismerése és elfogadása.
Fő célja, hogy az emberek tudatában legyenek annak: nincs rossz részünk, legfeljebb olyan megküzdési mechanizmusaink, amelyeknek a történetét még nem volt lehetőségünk meghallgatni.
Az ülésein, előadásain és workshopjain is annak a tapasztalatát szeretné átadni, hogyan közelítsünk elfogadó figyelemmel azokhoz a részeinkhez, amelyeket rossznak vagy nemkívánatosnak ítéltünk meg. Hiszen minél inkább tudatosítjuk, milyen domináns énrészek irányítják az életünket, annál több nyugalomra, önegyüttérzésre és szabadságra tehetünk szert.
1. Hogyan illeszkedik az önszeretet a személyes élettérbe, milyen hatással van a mindennapjainkra, az életminőségünkre?
Az önszeretetnek az én olvasatomban három vetülete van. Az első önmagunk, a saját milyenségünk elfogadhatóságának érzetét jelenti. A második, hogy képesek vagyunk magunkkal együttérezni: érezni a saját érzelmeinket és testérzeteinket, érvénytelenítés helyett érvényesíteni ezeket az érzéseket, és ezek alapján képesnek lenni empatizálni magunkkal. A harmadik, ahogy ez az önszeretet a cselekedeteinkben is megnyilvánul magunk felé – tehát az öngondoskodást is magában foglalja.
Tamás vallja, hogy ez a három összetevő alapjaiban szövi át a mindennapjainkat, és meghatározó hatással van az életminőségünkre.
A milyenségünk elfogadhatóságáról alkotott képünk az önértékelésünk alapját képezi. Ez határozza meg azt, hogy milyen bánásmódot fogadunk el másoktól vagy magunktól; hogy hova pozicionáljuk magunkat az életben; hogy mennyire merünk tenni azért, hogy számunkra jó, élvezhető életet éljünk.
Az önegyüttérzés hiánya miatt hajlamosak lehetünk mások szükségleteit az életünk középpontjába tenni, miközben a saját testi és lelki szükségleteinkről olykor teljesen megfeledkezünk, azokat elhanyagoljuk.
Az öngondoskodás, tehát a magunk felé tett kisebb vagy nagyobb cselekedetek valójában annak a zálogai, hogy az önegyüttérzésünk nem csak üres ígéreteket és reményeket szül. Ezáltal valósulhat meg az, hogy nemcsak mondjuk, hogy szeretjük magunkat, de tetteinken keresztül is éreztetjük ezt magunkkal.
2. Milyen tényezők, események, tapasztalatok befolyásolhatják azt, ahogy felnőttként önmagunkhoz viszonyulunk?
A saját elfogadhatóságunkról alkotott képet elsősorban – de nem kizárólagosan – az alapján alakítjuk ki, ahogyan a szüleink vagy elsődleges gondviselőink gyermekként bántak velünk.
A gyermek szemében a szülő nemcsak egy egyszerű ember, hanem az ő világának a közepe, ami által kap egyfajta misztikus minőséget is. Az, ahogyan a szülő visszatükrözi a gyermek elfogadhatóságát, szinte egyenlő a gyermeknek azzal, mintha valamiféle istenségtől kapna ítéletet a saját elfogadhatóságát illetően.
A szülő bíráló hangja nagy hatással van az énképünkkel szoros összefüggésben levő, úgynevezett belsőkritikus-énrészünk narratívájára. Néhányunknak olyan benyomása is lehet, mintha egyik vagy másik szülőjét hallaná vissza a kritikus énrész mondataiban.
Itt fontos megjegyezni, hogy szintén formálják a magunkhoz való viszonyulásunkat az iskolai éveink, a tanáraink, a barátaink és iskolai közösségeink, majd a későbbi párkapcsolataink.
Úgy is mondhatjuk, hogy az elsődleges énrészeink, azaz a frontvonalban lévő „kis csapatunk”, a környezetünkre adott válasz, egyfajta védelmi vonal – még ha ez a belső kritikus esetében azt is jelenti, hogy hamarabb szeretne minket elérni a kritikájával, mint ahogy a kívülről jövő bántás elérhetne minket.
3. Van-e lehetőségünk rá, hogy felnőttként – beleértve akár érzelmileg nehezebb időszakokat is – erősítsük, fejlesszük az önszeretetre való képességünket?
Abszolút és egyértelműen igen, azonban van, hogy ez egyedül nem megy.
Mivel az önszeretetre való képességünk az én olvasatomban annak a függvénye, hogy el tudjuk-e fogadni a saját milyenségünket, meg tudjuk-e engedni magunknak a sokféleségünket és a „furcsaságainkat”, szerintem ehhez a legcélravezetőbb, ha feltérképezzük, milyenek is vagyunk.
Van, hogy ehhez szükségünk van arra, hogy legyen mellettünk valaki, aki a milyenségünk felfedezésének útján modellezi nekünk az elfogadást és az együttérzést.
Környezetünk szerepe kiváltképp fontos akkor, ha gyermekként nem kaptunk elfogadást, pozitív megerősítést kívülről.
És ha már a külső tényezőkről is szó esett: nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy társas lényként nem létezünk a környezetünktől függetlenül. Úgy, ahogy a bíráló, nem elfogadó környezetünk erősíti a belső kritikusunkat, és ezáltal megnehezíti az önelfogadást és önszeretet, a minket elfogadó, támogató környezet modellezheti nekünk azt, hogy kedvességgel és megértéssel is fordulhatunk magunk felé.
Vagy másképp: nem kell túlóráznia a belső kritikusunknak egy olyan környezetben, ahol nincs sok külső „szövetségese”.
Érdemes hát a környezetünket is úgy választanunk, főleg nehezebb időszakokban, mint ahogyan egy számunkra kedves növénynek választanánk földet és környezetet.
És érdemes magunkról is úgy gondoskodnunk, mint ahogy valami olyanról gondoskodnánk, ami számunkra nagyon értékes.
Végső soron önmagunk, a részeink, a belső csapatunk megismerése az egyes részeinkhez való tudatos viszonyulást, ennél fogva pedig a részeink újrafelnevelését jelenti.
Ez egy élet munkája, azonban egyúttal életünk egyik leginkább megtérülő befektetése is, hiszen az egyetlen, legbelsőbb otthonunkat tesszük ezzel barátságosabbá, biztonságosabbá: egy szeretettel teli, meleg otthonná.
Ha szeretnél többet megtudni arról, hogyan fordulhatsz szeretettel önmagad felé az élet nagyobb viharaiban is, olvasd el önszeretetről szóló cikkünket, illetve regisztrálj a Megoldásközpont 2023-as Reziliencia Konferenciájára.
Demeter Dóra
Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! 
