fbpx

Milyen az élet Budapesten? – Jöttem, láttam, változtattam

Átlagos olvasási idő: 4 perc

Budapestre költöztem az új évtizeddel. Bár nem egy kisvárosból, ahol ismeretlen lenne a reggeli dugó, a délutáni tömeg vagy a felgyorsult élet fogalma, a főváros mégis felkavarta, és újrarendezésre kényszerítette az életemet. Varga Gréta írása – a kávéd mellé. [Ír kávé – helyben fogyasztva]

Az előző városomban megtanultam lelassult életet élni. Rutinjaim, egyfajta rituáléim voltak, amelyek segítettek relaxált állapotban indítani a napot, és relaxált állapotban fejezni be. Eleje és vége volt a napoknak, és nemcsak testben, lélekben is átéltem azokat. Az idő a bioritmusommal egy ütemben haladt. 

Lassú esték után a lassú reggelek

Reggelente fél órát autóztam a munkahelyemre, a felkelő nap színeinek kíséretében, egy lejátszási listával, amely ezerszer ismételve sem veszített az élvezeti értékéből. Ez a fél óra énidő volt nekem.

Megérkeztem benne a jelenbe, a mába, akár késve, akár időben indultam el.

Este a lemenő nap piros és lila színei vittek haza. Megálltam egy bolt előtt, mindig ugyanott, és a parkolóban elidőztem az égi látványon, amelynek teret engedett az alföldi horizont. Néztem, ahogy az autók sziluettje feketén rohan át rajta. Majd néztem éjszaka is, elalvás előtt a harmadik emeleti magasból. A csillagokat, vagy a sötét alapon a még sötétebb felhőfoltokat. Megnyugtatott az a perspektíva, amelyet a távolságuk, a nagyságuk és az elérhetetlenségük adott. Az élet gondjait aprónak éreztem a látószögükből. 

Rohanó esték után a rohanó reggelek

Budapesten három hét után tűnt fel, hogy egyszer sem láttam az eget. Átrohantak a fejem felett a napok, és néha támpont nélkül álltam, gondolkodóba esve, hogy hányadik napot írunk pontosan.

Reggelente autó helyett fél órát tömegközlekedtem. 2 megálló metró, 6 megálló villamos, 2 megálló villamos, 3 megálló villamos. A rituális lejátszási listám megszokott dallamát a zsongó tömeg monoton hangja vette át. Csőlátásszerűen néztem keresztül az embereken, keresve a rést közöttük, hogy hamarabb átérjek a téren az átszálláshoz. 

Napi feladat: átjutni a tömegen.

Az értékes időt pazarolva szórta háta mögé a rohanó város. Teljesítményt, gyorsaságot, eredményeket várt. Nem volt idő az énre, nem volt idő a gondolatokra. Agymosottként sodródtam az emberek mellett reggelente, elfelejtett éjszakai álmokkal, félretolt nappali ábrándokkal. Ha maradtak is volna bennem értelmes gondolatfoszlányok, a pályaudvar aluljárójában rendíthetetlenül álló vallási fanatikus bácsi, Google-fordítóval felolvasott büntető ítéletei biztosan kimosták volna belőlem azokat. 

Mégis van az a rés a tömegen…

Aztán egyik nap azon kaptam magam, hogy késik a villamos, és én a szél mozgásán elúsztatva a szemem azon gondolkodom, vajon milyen idő lehet ott, ahonnan eljöttem. Aztán a Széll Kálmán téren egy utcazenész fiú az egykori lejátszási listámból énekelt. A hangja visszarepített a lelassult reggelekbe, és vágyakozni kezdtem utána, hogy valaki postázza utánam azt az életritmust, amelyet tudatos döntéseken keresztül alakítottam ki magamnak.

Az utcazenészek a slow mozgalom apostolai.

Egyetlen változás is nehéz, a lakhelyváltás pedig az élet minden területén változásokat, és a változásokkal veszteségeket von maga után. Ahogy az életünk tovább halad, és egy új periódus kezdődik, kicserélődnek helyek, emberek, terek körülöttünk. Az újért lemondunk a régiről, hogy meghaladva az addigit, valami számunkra felemelőbbet érhessünk el.

Jobbra, többre, magasabbra törekszünk, amíg hajt minket az élet, és a főváros teljesítménynyomásában sem szabadna elfelejtenünk, hogy eredetileg a célunk az volt, hogy ez a jobb a saját életünkben váljon kézzel foghatóvá. 

Néha lehetünk önzők, és van, hogy létszükséglet énközpontúnak lenni.

Számít, ki van melletted

Pszichológusként egyre otthonosabban mozgok a lélek világában. Mégis magába rántott a nagyvárosi spirál, amely egyre távolabb sodort önmagamtól, és amelyből a párom tanácsai mozdítottak vissza egy egészségesebb pályára.

Miközben jársz a városban, figyelj olyan hangokra, amiket egyébként nem hallanál meg.

Másnap meghallottam a mellettem sétáló emberek kabátjának suhogását, a lapostalpú cipők rövid csusszanását az utcaköveken, a galambok szárnyainak suhanását. Hangokat, amelyek eddig is körbevettek, de nem érték el az észlelési küszöbömet. 

Színházi sajtos perecet vettem, és végighallgattam a Széll Kálmán téren, ahogy eljátssza az utcazenész fiú a régi reggeleim dalát. Aztán elindultam, és felmondtam a munkahelyemen. Egy hónappal bölcsebben már olyan munkahelyet választottam, ahova befér az egykor lelassult életem.

Budapest, a sajátos tanítómester

Budapest ráébresztett, hogy az élet túl rövid a rohanáshoz. Olyan intenzitással nyomta az arcomba az ingereket, hogy nem volt időm alkalmazkodni azokhoz. Talán lassan, finoman adagolva az egyre nagyobb dózisokat észre sem veszem, hogy már nincs időm magamra. Lassan kikopott volna a napjaimból az olvasás, majd az írás, egyre több találkozóm mondtam volna le a barátnőimmel, elfelejtettem volna a kedvenc reggeli és esti dalaimat, és azt, hogy a fejem felett feszül egy ég, amely más perspektívát mutat.

És mégis: Budapesten is van hely, ahol látni az eget.

Így azonban túl nagy volt a kontraszt. A nyomás alatt egyre feszültebbé és nyugtalanabbá váltam. Hisztisebbé, mint valaha. A dackorszakot megszégyenítő indulattal követeltem vissza azt, ami jár: az énidőt. Magamnak magamat.  

Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal is! 😉
Facebook
Email
Nyomtatás
4 1 szavazz
Cikk értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Beépített visszajelzések
Megnézem az összes hozzászólást

Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! ❤️

Felépítésében hasonló, ám mégis más, mint a többi közösségi médiafelület. A tőlünk megszokott minőségi tartalmakkal találkozhatsz, amelyek inspirálnak, tanítanak és támogatják a fejlődésedet.

Valósítsd meg önmagad – velünk!

Neked ajánljuk
Kaméleonvilágban – Megöl vagy megerősít, ha más vagy, mint mások?
„Bárcsak ne végezted volna el a pszichológia szakot…” – A mondat, amit minden pszichológushoz hozzávágnak egyszer
Örökölt sorsok – Jégvarázs 2 pszichológus szemmel
Érzelmi intelligencia – 4 képesség, és ami mögötte van
Milyen az élet Budapesten? – Jöttem, láttam, változtattam

Ki vagy te? Ki vagyok én? Egyszerű, gyakran hallott kérdések, amelyekre a válasz legtöbbször egy név. Gréta. A név mögötti

//
2019. szeptember 4.

„Bárcsak ne végezted volna el a pszichológia szakot…” – egy-egy hevesebb családi vita záróakkordjaként nem egyszer hangoztak el ezek a

//
2019. június 11.

A Jégvarázs 2 olyan utóízt hagyott bennem, mint a Micimackó. Gyerekek nézik, hallgatják, mégis a felnőtteknek üzen. Gyerekként bájosak a

//
2020. január 8.

Nehéz eldönteni, manapság előny vagy inkább hátrány az érzelmi intelligencia. Gyengévé és kiszolgáltatottá, vagy erőssé és ellenállóvá tesz a jobb

//
2020. április 20.

Budapestre költöztem az új évtizeddel. Bár nem egy kisvárosból, ahol ismeretlen lenne a reggeli dugó, a délutáni tömeg vagy a

//
2020. február 23.
4 1 szavazz
Cikk értékelése
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Beépített visszajelzések
Megnézem az összes hozzászólást
0
Te hogy látod? Szólj hozzá a témához!x