extraverzió

Az extraverzió egy személyiségdimenzió, mely azt jelzi, hogy a személy figyelme milyen mértékben irányul önmaga irányába befelé vagy a külvilág irányába kifelé.

Extraverzió fogalma

Az eredetileg Carl G. Jung svájci pszichiáter és pszichoanalitikus által megalkotott skála extraverzió végén a társaságkedvelő egyéneket találjuk, akik azt szeretik, ha állandóan sokan vannak körülöttük, és közvetlen kapcsolatban lehetnek másokkal.  A skála másik végén az introverzió áll. Itt a félénk, a magányos tevékenységeket kedvelő egyéneket találjuk, azokat, akik – különösen érzelmi stressz vagy konfliktus esetén – inkább szeretnek visszahúzódni.

A személyiségpszichológia egyik fontos személyiségmodellje szerint öt olyan személyiségvonás, tulajdonságegyüttes létezik, amelyek által alapvetően leírható egy személyiség. A Big5 diszpozíciói a mai napig vita tárgyát képezik, és különféle elnevezéseket kapnak, kutatótól és elméletalkotótól függően, de lényegük ugyanaz, ezek pedig: extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, intellektus. Tehát az extraverzió, mint kifelé irányultság, nyitottság, személyiségvonásként értelmezhető.

Jung tipológiája

Jung elképzelése az emberi személyiségek kategóriákba sorolásáról nem alkati jellemzőkön (mint a testalkat), hanem funkcionális jellemzőkön alapszik. Bár épített a korban megelőző elméletekre, Jung két fontos dologban is újítást hozott. Szerinte nemcsak az indulat az emberek egyetlen megkülönböztetésre alkalmas jellemzője, hanem az olyan funkciók is, mint az érzékelés, gondolkodás, érzelem és intuíció.

Valamint olyan osztályozást szeretett volna létrehozni, amivel nemcsak a külső megfigyelők értenek egyet, hanem mi magunk is. Ezekből kiindulva Jung a megítélt személy tudatosan megélt lelki állapotát, attitűdjét vette alapul.

Végül két motivációs csoportba osztotta az embereket: 

• a külső faktorok által motiváltakra, ők az extravertáltak és
• a belső, szubjektív faktorok által motiváltakra, az introvertáltakra.

Azonban azt is fontos megemlíteni, hogy Jung elméletében kitért arra, hogy szerinte nem lehet az emberek lelkét osztályozással megfejteni, és az emberek többségéről nehéz eldönteni, hogy melyik csoportba tartoznak, hogy kívülről vagy belülről ered-e a motivációjuk.

Jung az extravertált vagy introvertált attitűdöt veleszületettnek tekintette.

A személyiségpszichológia egyik fontos személyiségmodellje szerint öt olyan személyiségvonás, tulajdonságegyüttes létezik, amelyek által alapvetően leírható egy személyiség. A Big5 diszpozíciói a mai napig vita tárgyát képezik, és különféle elnevezéseket kapnak, kutatótól és elméletalkotótól függően, de lényegük ugyanaz, ezek pedig: extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, intellektus. Tehát az extraverzió, mint kifelé irányultság, nyitottság, személyiségvonásként értelmezhető.

Eysenck és az Eysenck-démon

Hans Eysenck, német-angol pszichológus kiindulásként használta – a hippokratészi-galenusi tipológia és Wundt nézetei mellett – Jung elméletét. Úgy vélte, a személyiség két “szupervonásba” szervezhető: az introverzió-extraverzióba és a neuroticizmusba, ami az érzelmi labilitást-stabilitást foglalja magába. Mindkét dimenziót folytonosnak tekintette, azaz mint egy skálaként értelmezte.

Az extraverzió dimenzióhoz tartozó tulajdonságokként a társaságkedvelést, az izgalomkeresést, az élénkséget, dominanciát és cselekvőkészséget nevezte meg. Az érzelmi stabilitás arra vonatkozik, hogy az egyén milyen könnyen és gyakran él át szorongást vagy magasabb fokú rosszkedvet.  

Eysenck elmélete alapján ezek a dimenziók nem közvetlenül öröklődnek, hanem valamilyen fajta idegrendszert öröklünk, ami aztán hajlamosít minket, és a környezetünkkel együtt meghatározza a személyiségünket. Ezek alapján az introverzió és extraverzió közötti különbség biológiai háttérrel is rendelkezik, ami a központi idegrendszer serkentő és gátló folyamatainak kiegyensúlyozottsága.

Az introvertáltak azért kerülik a nagyfokú ingerlést, mert magasabb arousalszinttel rendelkeznek, tehát náluk a serkentő folyamatok vannak túlsúlyban. Az extravertáltaknál éppen fordítva: a gátló folyamatok és az alacsonyabb arousalszint miatt keresik az ingereket. Ezt az Eysenck-démon szemléltetheti, aki az emberek fejében ül és az egyik kezével a gátló, a másikkal a serkentő gombot nyomogatja. Az pedig, hogy melyiket gyakrabban és melyiket ritkábban, személyenként eltérő.

Extraverzió a Big Five személyiségmodellben

A pszichológiában korán megjelent az igény arra, hogy összehasonlításon alapuló, átfogó és leíró személyiségmodellekbe sorolják az embereket a jobb megértés és egyszerűsítés érdekében. Ezt az igényt napjainkban a Big Five személyiségmodell elégíti ki leginkább. A modell lényege, hogy mindössze 5 univerzális dimenzió mentén mindenki elhelyezhető. Arról, hogy pontosan mi ez az 5 dimenzió sok eltérő eredményű kutatás született, azonban ezek lényegükben azonosak, így az 5 faktor:

• Extraverzió
• Barátságosság
• Lelkiismeretesség
• Érzelmi stabilitás
• Intellektus

Ebben a modellben az extraverzió skála egyik véglete az, aki pozitív érzelmi beállítottságú, asszertív és társaságkedvelő. A skála ellenpólusa (azaz az introverzió) a csendes, visszahúzódó, tartózkodó személyeket jelöli.

Felhasznált szakirodalom

• Atkinson, R. C., Hilgard, E., Smith, E. E., Nolen-Hoeksema, S., Fredrickson, B. L., Loftus, G. R. (2005). Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
• Carver, C. S., Scheier, M. (2006). Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
• Körmendi, A., Sztancsik, V. (2013). Személyiséglélektan I. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen.

« Vissza a Lexikonhoz