Sütik kezelés
A részletekért látogass el az "Adatvédelem" oldalra.
Sigmund Freud 1856-ban született a morvaországi Freibergben. Származását tekintve zsidó, végzettségét tekintve neurológus és pszichiáter. A pszichoanalitikus iskola alapító atyja.
Sigmund Freud
Freud kezdetben hipnózissal dolgozott, azonban arra nem minden páciens volt alkalmas, és hiányként élte meg, hogy a hipnózis állapotában megélt élményekre, felszínre hozott tartalmakra nem emlékeznek. Ezért tovább kutatott, és felfedezte, hogy a szabad asszociáció is alkalmas az elfojtott tartalmak tudatosítására.
A tudattalanhoz vezető királyi útnak az álomfejtést látta, és a terápiák során rendszeresen alkalmazta azt.
Különös jelentőséget tulajdonított az elszólásoknak, amelyeket ma „freud-i elszólások”-ként emlegetnek. Ezeket a tudatalattiból felszínre bukkanó tartalmakként értelmezte.
A libidó
Freud szerint a libidó olyan késztetés, amely bizonyos mértékig elnyomható vagy gátolható, de amíg az adott (szexuális) tartalom kiszorulhat a tudatból, addig a tartalomhoz kötött és ki nem elégített energia nem oszlik el, hanem felhalmozódik a tudattalanban, s ugyanúgy tüneteket okozhat, mint maguk a traumatikus események.
De mi szorítja ki a traumatikus és/vagy szexuális tartalmakat – képzeteket és emlékeket – a tudatból? A traumatikus eseményekkel járó kínos, kellemetlen érzéseket a lélek aktívan elnyomja, nem engedi felidézni, azaz ismételten tudatosulni. Ez a mechanizmus az elfojtás.
És hova kerülnek a kiszorított tartalmak? A topológiai modell szerint a lelki tartalmak 3 tartomány valamelyikében tartózkodnak.
A topológiai modell
Topológiai vagy topográfiai modelljében mutatta be a lélek felépítéséről vallott elképzelését. Tudatos, tudatelőttes, és tudat alatti szintekről beszélt, annak függvényében, hogy milyen tudatossági szinten találhatók meg benne a tartalmak.
Tudatos az, ami verbálisan hozzáférhető, kimondható és megfogalmazható. A lelki tartalmaink jelentős része természetesen nincs a tudatunkban, mert épp más foglalkoztat bennünket, adott pillanatban nincs jelentőségük. Az ilyen, bármikor a tudatba hívható tudattartalmak az ún. tudatelőttes régióban várakoznak. Ezzel szemben az aktívan kiszorított, elfojtott kellemetlen, kínos, főként szexuális tudattartalmak az ún. tudattalanba kerülnek, és onnan már nem hívhatók elő egykönnyen.
A jéghegy víz alá szoruló része, a tudattalan képzetek jóval nagyobb tartományt alkotnak, mint annak vízből kilátszó csúcsa, azaz a tudatos képzetek.
Ezek a tudatalatti tartalmak azonban egyáltalán nem passzívak, jelentős energia kötődik hozzájuk, megnyilvánulni törekszenek – tünetet képzenek. Minden, még a véletlennek tűnő viselkedésünk is meghatározott, azaz minden megnyilvánulásunknak tudattalan lelki oka van, ami pszichoanalízissel feltárható.
Freud és a pszichoanalízis
A pszichoanalízis figyelmének központjában a tudattalan tartalmak állnak, amelyek elfojtás révén kerülnek a tudatból a tudatalattiba. Ezek tudattalanná válva nagy hatást gyakorolnak a személyiségre.
Egyes elfojtott tartalmak neurózisok forrásává is válhatnak, azonban tudatosításuk megszüntetheti a neurózisokat.
A pszichoanalízis ezek felszínre hozását tekintette céljának.
A strukturális személyiségmodell
Freud az 1923-as Az ősvalami és én című elméleti összefoglalójában vázolta fel a személyiség struktúrájára vonatkozó elképzelését. Ebben 3 lelki struktúra folyamatos harca eredményeként alakul ki a viselkedés és értelmezhetőek a viselkedészavarok, a neurotikus tünetek.
Strukturális modelljében három énrészt különböztet meg (Id, Ego, Szuperego), melyek mindegyike az Id-ből, azaz az ösztönénből fejlődik ki.
A legkorábbi, velünk született lelki struktúra az ösztönén (Id). Ez voltaképpen a személyiség biológiai összetevője, az ösztönszükségletek, s főképp a libidó – nem csupán szexuális hajtóerőként felfogott -, az általános lelki energia kiindulópontja. Teljesen tudattalan működésének eredménye a vágyak megjelenése, és célja a vágyak azonnali kielégítése, illetve a szenvedés és kínok elkerülése. Az élményeket hasonlósági és érzelmi alapon kapcsolja össze.
Az én (ego) kialakulására azért van szükség, mert az ösztönszükségleteinket csak a realitásoknak megfelelően – másokkal együttműködve tudjuk úgy kielégíteni, hogy az ne veszélyeztesse az életünket. Ennek érdekében észlelnünk kell a valóságot, meg kell tanulnunk célirányosan viselkedni, alkalmazkodnunk kell. Az ego arra kényszerít, hogy bizonyos örömökről lemondjunk a későbbi nagyobb kínok elkerülése érdekében, vagy felvállaljunk kellemetlenségeket a későbbi örömökért cserébe. Működését egyrészt a valóságelv vezérli, rendszerező, logikus, kategorizáló feldolgozással működik, vagy elhárít – ez azonban tudattalanul megy végbe (~ elhárító mechanizmusok). Ő felel tehát azért, hogy minden olyan dolgot kiszorítson a tudatból, ami kellemetlen, kínos a személy számára.
A felettes én (szuperego) a fejlődés során a legkésőbb – az Ödipusz-komplexus során – következtében alakul ki. Legfőbb feladata a kielégülés korlátozása a társadalmi normáknak megfelelően. Jórészt tudattalan működésére a bűntudat vagy büszkeség érzéséből következtethetünk. Ennélfogva 2 részre osztható: a büntető lelkiismeretre (a beépült szabályok és tiltások betartása), és az énideálra (a szüleink ránk vonatkozó ugyancsak beépült elképzelései).
Az Id és a Szuperego túlzott mértékű konfliktusa esetén az Ego az Id tartalmait a tudatalattiba fojtja el.
A pszichoszexuális fejlődés elmélete
Pszichoszexuális fejlődéselméletében szakaszokra bontotta az emberi életet, és meghatározta, hogy a libidó, azaz a szexuális energia, mely testrészt szállja meg. Azaz, mely testrészen keresztül történik a szükségletek kielégítése. Erről bővebben egy másik lexikoncikkben olvashatsz.
Felhasznált szakirodalom
- Cole, M., Cole, S. R. (2006): Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kiadó.
- Jones, E. (1983): Sigmund Freud élete és munkássága. Európa Könyvkiadó, Budapest.
- Kollár K., Szabó É. (2017): Pedagógusok pszichológiai kézikönyve I.-III. Budapest: Osiris Kiadó.