Jakobovits Kitti könyve, az Irodalomterápia villámgyorsan meghódította az olvasók szívét. A 2021-es könyv hamar a Bookline sikerlista élére került; ez is mutatja, hogy sokan szeretnénk megismerni az irodalomterápiát, és belátni a színfalak mögé. Kíváncsian várjuk a választ, vajon hogyan segít nekünk az irodalomterápia? A terapeuta hogyan választ történetet? Van-e különbség biblioterápia és irodalomterápia között? Novák Szilvia – maga is irodalomterapeuta, pszichológus – vendégszerzőnk tollából érkezik könyvajánlónk.
Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó.
– Kosztolányi Dezső
Amint megkaptam a felkérést, hogy írjak vendégszerzőként egy könyvajánlót Jakobovits Kitti Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológus szemmel című könyvéről, rögtön elkezdtem azon aggódni, hogy mégis hogyan tudnék elfogulatlan, hovatovább objektív cikket írni pont Kitti könyvéről, akivel a szakmai életünk oly sok ponton összefonódik.
Aztán belegondoltam, hogy hiszen pont erről szól az irodalomterápia is: hagyjuk, hogy hassanak ránk az olvasott szövegek – legyenek azok versek, novellák, dalszövegek, blogbejegyzések vagy akár teljes regények, novellafüzérek is.
Így tehát – ha ezen a fonalon indulok tovább – azt gondolom, egy könyvajánlótól sem lehet elvárni, hogy objektív maradjon. Ezt most ne is várjuk el ettől a cikktől, ha kérhetem. Gyakorló irodalomterapeutaként csak úgy faltam az oldalakat, de úgy vélem, laikus olvasóként is szórakoztató, ismeretterjesztő olvasmány lehet az Irodalomterápia című könyv.
Aki egy kicsit is érdeklődik a biblioterápia módszere iránt, rengeteg információval gazdagodhat a könyv olvasásával.
Biblioterápia vagy irodalomterápia?
A szerző egyébként rögtön az első fejezetben tisztázza is a már-már szokásosnak mondható félreértést: a biblioterápia nem bibliaterápia, ahogyan azt sokszor félre szokták hallani a módszert nem ismerők. Így Kitti is – ahogy én is a munkám során – az irodalomterápia kifejezés használata mellett teszi le a voksát, ráadásul meg is indokolja, miért precízebb ez a megnevezés:
„De a szerencsétlen félreértések elkerülése mellett van egy szakmai szempontok mentén megalapozott állásfoglalás is, mint érv az irodalomterápia megnevezés használata mellett. A biblio szó ugyanis könyvet jelent, az irodalom pedig egy tágabb kategória, amelybe sok más szöveg is beletartozik a könyveken túl.”
Irodalom és pszichológia kapcsolata
Itt viszont már át is evezhetünk az irodalompszichológia területére, aminek Kitti – átfogó és mélyreható ismeretei tükrében – olvasmányos, a laikus olvasó számára is befogadható fejezetet szentelt a könyvében. Talán ez a „legszárazabb” része a könyvnek, de ezt értsük jól: a fontos és megkerülhetetlen elméleti bevezető megalapoz az „izgalmasabb”, gyakorlatiasabb témáknak.
A tudományos igényesség az egyik alapja a könyvnek.
Hozzáértőként ugyanakkor kifejezetten izgalmas volt az irodalompszichológia oldaláról közelítve átgondolni, hogyan is hat az irodalmi szöveg az olvasóra, mi történik olvasás előtt, alatt és után az olvasóban, illetve írás előtt és alatt a szerzővel. A pszichológiaképzés során nem kifejezetten tartozott a kedvenc tantárgyaim közé a narratív és a kognitív pszichológia, a fejezet olvasása után viszont egészen megkedveltem a pszichológia ezen ágát is – ezért mindenképpen köszönet illeti Kittit. 🙂
Az irodalomterápia alkalmazása a klienssel való kapcsolatban
Ezt a témát követően viszont a szerző már rákanyarodik az irodalomterápia mint módszer használhatóságára a pszichológia területén, ahogy ő fogalmaz, a rendelőben való alkalmazására. Kitti érvel amellett, mennyire fontos, hogy az ember az élete történetét egy konstruktív egészként tudja szemlélni, kutatásokkal is alátámasztva ezt a felvetést. Az egyik kedvenc idézetem is ebből a fejezetből származik Kittitől:
„Sokszor gondolok a klienseimre én is úgy, mint egy-egy történetre (…). Ahogy az ülések alatt fokozatosan megnyílnak, úgy ők is, és én is egyre inkább megismerjük az elbeszélőt, azt, hogy mit gondol a világról, hogyan értelmezi az eseményeket maga körül és hogyan kapcsolja őket összefüggő rendszerbe. Mesélnek, és a mesélés által reflektálnak magukra. Én pedig hallgatok, megfigyelek, és irodalomterapeutaként azon gondolkodom, a világ melyik másik történetét kell megismerniük ahhoz, hogy a meglévőt a szükséges pontokon tudjuk alátámasztani, megfoltozni, felülvizsgálni, könnyebbé, jobbá, egészségesebbé tenni.”
A fent említett megfigyelést alapvetően az egyéni irodalomterápiás folyamatai tapasztalatából írja a szerző. De hasonló történik egy irodalomterápiás csoporton is, azzal a kivétellel, hogy ott sok – hasonlóan kibontakozó – történet hangzik el.
Hogy is néz ki egy irodalomterápiás ülés?
Ezek a történetek sokféleképpen segíthetnek a csoporttagoknak: egyrészt megtapasztalhatják, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül (mint ahogy azt gyakran hisszük), másrészt a csoporttagok egymáshoz kapcsolódásaik és a saját életükről szóló megosztásaik által megismerhetnek többféle perspektívát is a sajátjukon kívül. Ezzel arra „kényszerülnek”, hogy több oldalról vizsgálják meg az őket foglalkoztató kérdéseket. Arról nem is beszélve, hogy sokszor maga az olvasott szöveg is biztosít a csoporttagok számára egyfajta nézőpontot. Erről Kitti így ír:
Sándor Klára nyelvész Olvasáskutatás című könyvében ezt úgy fogalmazza meg, hogy »tapasztaltabbá« lehet tenni az embereket az olvasás által. Ez a kifejezés nagyon megragadt bennem: tapasztalatokat gyűjthetünk úgy, hogy velünk tulajdonképpen az adott dolog meg sem történik.
Ami nagyon tetszett Jakobovits Kitti könyvében az az, hogy Kitti lépésről lépésre felépítette benne, miként is zajlik egy irodalomterápiás folyamat. Először írt a szövegválasztásról, majd az ülések átlagos menetéről (persze ezt is irodalomterapeutája válogatja), majd a limitációkról is. Kerek-perec kimondja: van úgy, hogy az irodalomterapeuta is eléri a saját kompetenciája határait és ilyenkor szükséges lehet a klienst a megfelelő szakemberhez irányítani.
Annál is inkább, mivel ma Magyarországon jóformán bárki jelentkezhet biblioterápiás képzésre, nem feltétel, hogy valaki már eleve segítő szakemberként érkezzen. Alapvetően a képzőhelyek honlapjain érdemes tájékozódni a bemeneti követelményekről, de általánosságban elmondható, hogy minimum alapképzéssel (BA vagy néhol BSc is) egyenértékű diploma szükséges a társadalom-, bölcsészet-, orvos-, jogtudományok, illetve a pedagógia, művészet vagy a hitélet területén.
Milyen a „jó” szöveg?
A szerző arra is kitér, hogy mi történik akkor, ha nem tetszik a csoportnak az irodalomterapeuta által hozott szöveg. Kitti – saját csoportja példáján keresztül – érvel amellett, hogy:
„Nem kell, hogy tetsszen egy szöveg ahhoz, hogy kiváltson belőlünk valamit, amiről utána beszélgetni kezdhetünk.”
Ha már a szövegválasztásról ír, elemzi azt is, hogy írhat-e egy szerző direkt terápiás célzatú művet. Kitti amellett érvel – természetesen újfent szakirodalmi hivatkozásokkal alátámasztva – hogy ugyan érdemes terápiás célzattal írni (például expresszív írásos gyakorlat vagy napló formájában), ugyanakkor szerzőként érdemes olyan témákat papírra vetni, amelyeket már sikerült megdolgozni és megfelelő távolságból szemlélni:
„Az a szépirodalmi mű lehet a legalkalmasabb terápiás eszköz, amely mélyen személyes, mondhatni terápiás írásként indult, de utána jelentős reflexiókon ment keresztül mind önismereti, mind szerkesztői oldalról, s az olvasó kezébe már a felülvizsgált változat került.”
És egy nem kifejezetten átlagos téma…
Ami gyakorló szakemberként kifejezetten érdekes volt a könyvben, azok Kitti saját gyakorlatából hozott példái, különös tekintettel a hosszabb egyéni folyamatokra. Számomra ez merőben új terep, eddig csak csoportokkal dolgoztam irodalomterapeutaként.
A szerző külön fejezetet szentelt a terápiás írásnak, az olvasás hatásainak, illetve a sokakat foglalkoztató kérdéseknek is: „(…) lehet-e író, aki jól van?”, „Csak a szomorú vers lehet szép?”.
Ami viszont számomra kiemeli ezt a művet a többi irodalomterápiáról szóló olvasmány közül, az az, hogy Kitti a slam poetry lélektanának is szentelt egy külön fejezetet. Ezt a részt valami egészen elképesztő élmény volt olvasni, hiszen eddigi tanulmányaim során nem nagyon találkoztam ezzel a témával, de lenyűgözött az, hogy milyen változatos „terepeken” (például szegregált iskolában) is használható a slam poetry mint módszer – kvázi irodalomterápiás megfontolásokból is.
Mindebből jól látszik, hogy Jakobovits Kitti rögtön nagyon magasra tette a lécet az első könyvével. Rendkívül alapos kutatómunkával megírt kötetet adott ki ugyanis a kezéből, mely méltó helyet szerezhet magának a hazai irodalomterápiás képzések olvasmánylistáiban, valamint az érdeklődő laikus olvasók könyvespolcain egyaránt.
Felhasznált szakmai tartalom
- Jakobovits K. (2021). Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológus szemmel. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
Az irodalomterápiás képzésről bővebb tájékoztató érhető el itt, itt és itt.
Novák Szilvia
Élvezted ezt a cikket? Csatlakozz a Zárt Közösségünkhöz! 
